ablakpárkány

Ez volt a szállodánk neve: Hotel Berlin, Berlin. A Lollapalooza Berlin igazgatója, Szép Fruzsina intézte nekünk a szállást a német főváros buzinegyedének legszélén, a Lützowplatzon, ahová evvel a géppel repültünk:Kicsit még most is szorongok a gépen, főleg fel- és leszállásnál, amíg érzékelni tudom a lenti tájból, milyen magasan vagyunk. A felhők masszájában már megnyugszom. Aztán megint jön a rossz érzés ereszkedéskor, kivált, amikor éles szögben megdől a gép, és még rezeg is kicsit.Szóval buzinegyed. Ők maguk hívják így a Nollendorfplatz környékét, amihez közel a Schwules Museum, és még az útikönyvek is megemlítik az e helyt virágzó melegkultúrát. A Lützowplatzon álló szállodánk tájékán a szubkultúra egy speciális válfaja dívik: a testhez tapadó latex egyenruhás, korbácsos melegek rajzottak arrafelé. Mi tagadás, meglepő volt a látványuk. Berlin más pontjain fel sem tűntek a kézen fogva sétáló fiú- és lánypárok.Aztán bemetróztunk (U Bahn) az Alexanderplatz környékére, mert találkozónk volt a Berlinben élő Dalos György magyar íróval, irodalomszervezővel, akivel a Park Inn Hotel kávézójában beszélgettünk kortárs írók vállalható és vállalhatatlan dolgairól, hisztijeiről, dörgölőzéseikről,hiúságukról és zsenijükről. Később csatlakozott hozzánk útitársam, Göczey Zsuzsa norvég barátnője, a kiváló műfordító, Tuna is, onnan kezdve három nyelven folyt a diskurzus. Előtte fotóztam ezt a kis szobrot a közelben.Arrafelé láttam ezt az összekapcsolódó, szétszakadozó térinstallációt is az út közepén. Igen tetszetős. Mellesleg engem ez az útszakasz a hosszúkás, középen ugyancsak járdás, füves, sétálós prágai Vencel térre emlékeztetett. Persze Berlin egész más.A Berlini tévétorony (németül: Berliner Fernsehturm) Berlin egyik fő látnivalója, Németország első, Európa negyedik legmagasabb szabadon álló épülete, 368 méteres magasságával. Közvetlenül a város központjában található, az Alexanderplatz és a Rotes Rathaus között. 1965 és 1969 között épült az NDK kormányának megbízásából, jelenlegi tulajdonosa a Deutsche Telekom egyik leányvállalata, a Deutscher Funkturm. Számtalan rádió- és televízióadó rajta keresztül sugározza műsorát. Tagja a legmagasabb épületek világszövetségének. 2012-ben fölmentünk Évivel, persze lifttel. Megérte.Itt már a Lützowon egy nyitva tartó étterem/sörözőben isszuk Zsuzsával a napi búcsúsörünket, mint látható, a Benediktinert, amit a pincér pilseni típusú sörként szervírozott, ami tévedés, mert ez a sörital egyáltalán nem volt a pilseniekre jellemzően kesernyés, inkább lágynak mondanám. Jó volt.A Hotel Berlin, Berlin. Én még életemben nem szálltam meg ilyen pompás szállodában. A belső térben süllyesztett hálórész (mellesleg mindketten kétágyas szobát kaptunk), nappali rész dívánnyal, kis asztallal, baromi jó lokális fényforrásokkal, kávéfőző kis kapszulákkal (nem mertük kipróbálni), üdvözlésül pohárnyi színes gumimaci, két üveg ásványvíz, aztán lelépkedsz három lépcsőfokot a hálóban süppedős szőnyegen terpeszkedő franciaágyhoz, ami egy fél falat betöltő plazmatévére nézett. Tovább lépkedve a minden igényt kielégítő fürdőszoba. Ágyam esti hangulatban. Balra mögöttem a tévé, jobbra tovább a fürdő, az ágy fölötti párkányon túl a nappali. Ja, és jobbra a "fal" végig üveg, azaz ablak, mely a teraszra néz, illetve onnan jól láttam balra a Győzelmi Emlékművet a Tiergarten közepén, jobbra a távolban a Tévétornyot. Első nap.

Sokáig hittük azt, hogy Niška Banja bányaváros, legalábbis Niš bányavárosrésze. Aztán meglepődtünk, mennyire takaros kis hely a hegyen, majdhogynem az erdőben, hogy semmi indusztriális környezet, lepusztult, rozsdás gyárépületek, inkább szecessziós és klasszicista paloták, tele élettel. Ott jártunkkor éppen egy fesztivál zajlott technósított népzenével, trambulinnal és kisvasúttal, mikor utánanézve megtudtuk: a a szerb 'banja' szó fürdőt jelent, vagyis Niš fürdővárosában jártunk, ahol ott jártunkkor éppen valami fesztivál zajlott, technósított népzenével, trambulinnal, körvasúttal. Körbejártunk mindent, vacsoráztunk egy jót egy hangulatos étterem teraszán, aztán bevackoltuk magunkat a szálláshelyünkre. A fenti képen látható, hogy Zsófi még másnap reggel is táncikált, míg mi a szemközti boltban álltunk sorba friss burekünkért. Aránylag hamar elhagytuk Szerbiát, bár Nišben még jól összevesztünk a vezetési stílusomon, ezért kijelentettem: mostantól egész úton Évi vezet. Úgy is lett. Ő vezetett például egy héttel később, hazafelé ehhez az autópálya-kapuhoz is, csak előtte még megtett vagy 30 kilométert velünk úgy, hogy egyáltalán nem volt világítása az autónknak. A kapunál posztoló rendőröktől aztán segítséget kértünk, hívtak is szerelőket, akik röpke másfél óra alatt helyrerakták az elektronikát potom 26.000 dinárért, amit a 20 kilométerre lévő niši bankautomatából vettünk ki: ez fedezte volna a megélhetésünket hónap végéig.Ez meg már az éjjeli Belgrád, ahová f3-ra érkeztünk, meglehetősen elcsigázva. Ugye emlékeztek még, hogy előző nap reggel 9-kor indultunk Ohridból a lengyel stopposokkal? Na, azóta vezetett Évi egyfolytában, este 10-től nagyjából éjfélig szerelték az autót, közben lemondtuk a belgrádi szállást, mivel úgy döntöttünk, inkább lendületből hazavezetünk. Én beszéltem, hogy ébren tartsam Évit, aztán a szerb határon feloldottam a fogadalmamat, és átvettem a volánt, mert Évi csaknem elaludt, igaz, én is alig bírtam tartani magam. Nagyjából úgy láttam a világot, mint a fenti férfit a kép jobb szélén: a lábai még a zebrán, de hol is van a teste többi része? Végül délelőtt 11-re hazaértünk, azaz 26 órán át vezettünk le alvás nélkül közel 1000 kilométert. Volt közben 3 óra Szkopjében, egy 30 km-es hegyi szakasz, amit lépésben tettünk meg kb. 2 óra alatt, várakozás a kapuknál, a határokon (a szerb-magyaron 2,5 óra), de úgy érzem, nagyot teljesítettünk.

Egyébként mindenkinek javasolni tudom Macedóniát, az egész Balkánt!

A macedón fővárosba pénteken reggel 9 körül indultunk, és Ohridban fel is vettünk egy rokonszenves lengyel párocskát, hogy aztán az egyébként roppant dekoratív orvostanhallgató lány végigbeszélje angolul az előttünk álló 170 kilométert. Nyelvgyakorlásnak, a népek barátsága erősítésének, a "Polak, Węgier, dwa bratanki / I do szabli, i do szklanki"-nak is jót tett.Valahol félúton ebben az út menti kávézóban álltunk meg egy frissítőre, amit - utólag kiderült - suttyomban ők álltak. Szkopje előtt aztán elváltak útjaink, a nevükre sem emlékszünk.Szkopjében mindössze három emlékezetes órát töltöttünk, de ez éppen elég volt, hogy lássuk az ordító kontrasztot a régi, történelmi városrész és az uniós pénzből felhúzott hamis disneylandes között. szemléltetésnek íme: a Diadalív. Macedóniának sok oka nem volt diadalívet emelni, hisz 1991 előtt egyszer sem voltak függetlenek: hol bolgár, hol török, hol görög, hogy jugoszláv, hol részben albán fennhatóság alá tartoztak, nyelvük, múltjuk, etnikai összetételük finoman szólva is erősen kevert, ami nem baj, csak nem indokolja a nemzetállami múltat idéző történelminek tűnő objektumok felhúzását,mint például ez a giccses barokkos, csilivili híd a túlparton álló baszom nagy épületekkel, és ilyenekből egy egész városrész épült. Valószínűleg ilyenek lepték volna el mára az egész várost, ha nem zavarják el az ottani OV-t a bandájával, és nem érkezik egy normális szociáldemokrata kormány, amelyik leállíttatta a gigantikus építészetet.Mert minek is műbarokk gusztustalanság, mikor van egy gyönyörű Old Town-ja, mecsetekkel fürdőkkel teli török bazársora is Szkopjének, aholilyen autentikus ételeket lehet enni? Menjetek el Szkopjébe, merüljetek el mindkét városrészben, rendkívül tanulságos lesz, azonkívül látom benne a felhőtlen kikapcsolódás lehetőségét is, és van állatkertje.

Folyt. köv.

Ha már halakkal fejeztük be az előző posztot, folytassuk halakkal: e két példányt a városkát átszelő patakban láttuk, közvetlenül az éttermünk teraszáról:Egész modern, és rendkívül hangulatos. Ezeket néztük, míg Évi németül csevegett a pincérnővel, aki feltehetőleg hívta a séfet, mert először nem akart enni hozni a déli pihenőidőre hivatkozva, majd mégis előállt az étlappal, mondván: bejött előbb a szakács. Persze éppen sziesztaidőben érkeztünk a városba, és hosszú kilométereken keresztül szinte egy teremtett lelket nem láttunk, de volt az egésznek valami sejtelmesen jó hatása.Az első templom, amelyet megláttunk. Mikor híre ment, hogy idegenek érkeztek a városba, váratlanul felbukkant egy pópa - Évi látta -, de miután közeledni kezdett felé, visszamenekült a kocsinkhoz, amelyben Zsófi éppen aludt, úgyhogy elmaradt az ökumenikus találkozás.Ezt ettük és ittuk nevezett vendéglőben. Nagy adagok voltak és ízletes ételek, nekem nem volt bajom a görög sörrel és az árakkal sem (jól lakás, jó kiszolgálás = 35 euró)Nem messze vendéglőnktől egy igazibb templom 1930-ból. Belső terei és freskói lenyűgöztek, szeretem az élénk színekkel festett bibliai jeleneteket és a vékony sárga gyertyákat, na.Zsófi még az Ohridi-tó partján képzelte magát, de azért elég jót játszott a görög kislányokkal is a város sétálóutcájának szélén. Mire megebédeltünk, ébredezni kezdett a helyi lakosság.Voltaképpen ezzel a képpel kellett volna kezdenem, mivel a madarat a macedón-görög határon fotóztuk, de mindegy, mert volt belőlük kifelé is, meg a macedón-albánon is, úgyhogy telepakolták az átkelőhelyeiket szent madaraikkal.

Folyt. köv.

Bitolától délre, 2 km messze található a Heraclea Lyncestis ókori város, melyet II. Philipposz makedón uralkodó alapított kr.e. 4. században. Hiába telt el több mint 2000 év, az idő csak megszépítette a helyet, a mozaikok még mindig szinte tökéletes állapotban láthatóak. Az amfiteátrum is remek állapotban van, a tetejéről pedig belátható a környék.Borzasztó forróság volt ebben a romvárosban, de feltétlenül megérte körbesétálni, nekem ugyanis ez az első ókorélményem életemben.Itt pedig két igazi halak, és négy domborművi. Mellesleg innen autóztunk tovább a csupán 10 kilométerre lévő görög határra, ahonnan még egy húszasra volt Flórina, a Paradicsom, ugye, hogy életünk első görög (na, nem ókori) élményén átessünk.

Folyt. köv.

2011 után másodszor néztünk át Albániába. Akkor Évivel majd' egy napot töltöttünk az északi Shkodrában, most csak mintegy három órát a tó túlpartján fekvő Pogradecben. (Pogradec város és alközség Albánia délkeleti részén, az albán–macedón határon fekvő Ohridi-tó délnyugati partját alkotó, hegyek körbeölelte árkos süllyedékben, Korçától légvonalban 35, közúton 40 kilométerre észak–északnyugati irányban. A város népessége 20 848 fő.) 
Mit mondjak? Vadkapitalizmus Enver Hodzsa (Hoxha) elmebeteg kommunista rendszerének romjain. Helyenként értelmezhetetlen épületkezdemények, vagy épp maradványok, folytonossági hiányok és jelzések. Mi valamiért szeretjük.Ez például egy körforgalom a város központjában, és csak a véletlenen múlt, hogy nem tudtam fotózni egy Merdzsóssal kvaterkázó biciklistát vagy lovast, akik középen feltartják a forgalmat.Itt egy külvárosi magánlakás teraszán költjük el a család hűtőszekrényéből válogatott ételekből összeálló ebédünket, míg a baltaarcú szomszéd a sörét issza, legalábbis van, akiknek így meséltük. Egy azonban biztos: se a szomszéd, se vendéglátóink nem hallottak még soha Magyarországról és a magyarokról. Jó nekik. Egyébként a kedves, de felejthető ebédért és a sörért 720 leket kértek, ami viszont nekünk volt jó.

Folyt. köv.

Sokáig vacilláltunk, hogy merjünk-e Macedóniába utazni, merthogy elbizonytalanított az országról írt konzuli intelem: jelentős a fertőzésveszély, például a Hepatitis vírustól. Élénken élt még emlékeinkben a két évvel korábbi boszniai és montenegrói utazásunk egyik következménye, miszerint Zsófi Rota-, Calici- és Salmonella-fertőzést kapott, az utolsó három napot gyakorlatilag végighányta, csoda, hogy nem száradt ki. Mindenesetre beoltattuk Hepatitis ellen, és alig egy héttel az utazás előtt ráakadtunk egy 40 ezer forint/6 éjszakás kiváló szállásra, és már robogtunk is az egykori Jugoszlávia legszegényebb tagállama, Macedónia felé. A szállásadóink kedvesek voltak, a vendéglátósok általában udvariasak, a helyiek segítőkészek, az árak alacsonyak, a természeti és épített környezet csodaszép. Alább néhány emblematikus fotó az országról és rólunk.Egy jellegzetes sokablakos ház Ohrid óvárosában és az elmaradhatatlan helyi lobogó a napocskával.Ohridban számos bizánci stílusú templom maradt fenn. Ezek legjelentősebbike az egykori érseki főtemplom, a 11. századi Szent Zsófia-templom. Ráadásul névrokona a lányunknak, attól kezdve, hogy bementünk, Zsófi csak úgy emlegette: az én templomom.Mondja valaki, hogy ez nem tengerélmény.. Persze a víz nem sós, ellenben kristálytiszta, a nőt egy órán keresztül fújtam fel, hogy mutasson is valahogy, de megérte.Ohrid másik jelképe a II. Philipposz által épített, majd Sámuel cár által a 10. században kibővített fellegvár. 3 kilométer hosszan húzódó falát tizennyolc bástya és négy várkapu tagolja. És a zászló.Az Ohrid közelében fekvő Kaneóban található festői környezetben,a tó fölé magasodó szirtre épült, a 15. századi Szveti Jovan Bogoszlov-templom. Egy igazi képeslap.Ez egy kicsit délebbre, az albán határ közelében látható, a névadó szent sírját is magában foglaló Szent Naum-monostor. Kertje tele van Macedónia kabalaállatával: pávával. Még a 10 dénár hátlapjáról is ez a madár köszön vissza. A monostor mellvédjénél a bugyitlan Zsófival. Vagy elfelejtettünk rá aznap bugyit adni, vagy vizes lett és levette, viszont soha annyit nem húzogatta még föl a ruháját köldökig, mint épp aznap, a macedónok szent helyén.

Folyt. köv.

1980. június 8-án vasárnap általános, azaz egyidejű országgyűlési és helyi tanácstagi választást bonyolítottak Magyarországon. Ez volt a Kádár-rendszer utolsó előtti demokrácia-paródiája, lévén, hogy a Hazafias Népfront jelöltjei és az MSZMP jelöltjei nagyjából átfedésben voltak. (Ahogy Nagy Feró elvtárs énekelte a Láng Művelődési Házban: "Egy út van előttem/Melyiket válasszam?") A 352 választókerületben alig valamivel több, mindössze 367 jelöltet indítottak. A 352 képviselőből 152 volt párttag, 100 pedig pártonkívüli, de valamennyi aláírta előre, hogy egyetért a Népfront irányelveivel, anélkül nem is indulhatott volna. A választás, vagy inkább szavazás napjára általános alkoholtilalmat vezettek be, hogy a választásra jogosultak tiszta fejjel, józan megfontolásból dönthessenek a kerületek zömében egyetlen jelölt javára.
        1980-ban 16 éves gimnazisták voltunk, még nem rendelkeztünk választójoggal, de azon a vasárnapon, a szavazás napján, ami éppen a 2. középiskolai tanévünk végére esett, józan megfontolásból szerettünk volna alaposan berúgni, így köszöntve az előttünk álló nyári szünetet. Csakhogy az alkoholtilalomba az is beletartozott, hogy a vendéglátó helyek mellett a közértekben sem lehetett alkoholhoz jutni, ezért elhatároztuk, hogy előző nap, szombaton jól bevásárolunk szeszekből, majd az árut eldugjuk a Gellérthegyen. Úgy is tettünk. Akkor még nem tiltotta semmi, hogy a boltban kiszolgáljanak gyerekeket szeszes itallal vagy dohányáruval.
        A kérdéses nap délelőttjén vagy hatan-nyolcan, hosszú hajú, csőnadrágos, szakadt pólós hülye gyerekek fölmentünk a Gelázsra, hogy míg birka felmenőink demokráciát játszanak, előhalásszuk a rejtekhelyről az eldugott pálinkát, söröket és borokat. Mind a 30 üveget. Csakhogy.

        Nem kis meglepetésünkre a hegyoldal azon részén, ahol a sziklákat benőtt bokrok jótékonyan takarták az értékes palackokat, egy hatfős cigánybanda heverészett, afféle vasárnap délelőtti dagonyázást folytatva, leszarva a parlamentáris demokrácia kliséit és a törvényi előírásokat, hisz ránézésre valamennyien szavazópolgárok lehettek, és akkoriban - ha jól tudom -, kötelező volt elmenni voksolni minden jogosultnak.
        Akkoriban még volt bennem előítélet a romákkal szemben, akárcsak honfitársaim zömének, ami leginkább az alábbi három tényállásban összpontosult: koszosak, munkakerülők, bűnözők. Ja, és büdösek. Meg lopnak. Nevezett cigányok - az egyetlen csajszit leszámítva amolyan baltaarcú fiatalemberek voltak, nagyjából 18 és 40 között, 16 éves önmagam számára nem túl bizalomgerjesztő külsővel. Észlelve jelenlétüket félrehúzódva gyorsan megvitattuk a lehetséges tennivalókat. Vagyis. Mindent úgy teszünk, mintha mi sem történt volna váratlan megjelenésükkel. Tehát előléptünk, jó nagyot köszöntünk a társaságnak, csatárláncban fölálltunk, majd Cici barátunk, a legvaskosabb - bár inkább hájas, mint erős - fiú odalépett a romák közé, udvariasan megkérte a két középen heverő embert, ugyan húzódjanak kicsit arrébb, majd hónaljig benyúlva a sövénybe, előhalászta az első üveg alkoholt, átadta a mögötte állónak, az tovább és tovább és így tovább a sor végén hátizsákkal várakozóig, aki elrejtette azt a zsák mélyén, amilyen gyorsan csak tudta. Így ment ez perceken keresztül a némán és döbbenten, talán kis túlzással azt is mondhatnám, bénultan figyelő cigányok szeme láttára, egész az utolsó palack sörig. Az Cici felemelte, majd a következő mondatot intézte a legközelebb lévő cigánynak: - Ezt meg nektek adjuk, mert őriztétek az italunkat - azzal átnyújtotta az üveg kőbányait a megkövült embernek.                        (A kép illusztráció)
        Aztán mi gyorsan el. Ki tudja, mikor eszmélnek a romák, és csörtetnek utánunk a többi üvegért. Mi játszódhatott le a fejükben, amikor leesett számukra, hogy vagy harminc üveg alkohol lapult közvetlen mögöttük a bokrok alján, aztán egyszer csak előbukkan néhány fiatalkorú, és az alkoholtilalom napjának délelőttjén előhalássza a hátuk mögül a elbecsülhetetlen értékű cuccot? Ezt már soha nem tudjuk meg. Mindenesetre az volt az egyik legemlékezetesebb tanévbúcsúztatóm, a Gellérthegyen, 1980. június 8-án. Hogy miként jutottam fel jó néhány órával később a felállványozott Citadella tetejére, majd onnan hogyan keveredtem le, azt én is csak másnap tudtam meg a többiektől.

alatt állítólag teljesen kicserélődik egy ember sejtállománya, némi túlzással már nem is azok vagyunk, akik hét évvel korábban voltunk. Márpedig Évivel éppen hét éve házasodtunk össze, amit azóta sem bánok. Voltak/vannak ugyan komoly verbális összecsapásaink, de összességében nem hiszem, hogy mással nyugisabb lenne az életem, sőt, talán unalmasabb. Van még min javítani, persze, de kijelenthetem: ma is szeretem a feleségem. Igaz, már hat évvel a frigyet megelőzően is szerettem, merthogy idén július közepén lesz 13 éves a kapcsolatunk. Szóval rendben van minden. (Jövőre lehet majd azzal viccelődni, hogy nyolc gombócból is sok, utána meg a macskák kilenc életével. Aztán bronz.)Erzsi mama vendéglőjében költöttük el idén is az évfordulós ebédet a Pajkos utcában. Én választottam jobban: natúr csirkemell Sopszka-saláta ágyon (szám szélén a joghurt). Évi valami besamelles madarat evett krumplival (fancsali arckifejezés), Zsófi bolognait falt (tésztaszippantás közben). Nekem jól csúszott a Zlaty. Szép nap volt ez. Igaz, az évfordulás tegnap volt, de az is jó délutáni programmal járt: Péterrel és Zelmával sportoltunk és játszótereztünk Dunakeszin, aztán szlovák kolbászkák Cézár-salátával meg finom cseh és szlovák söröcskék, némi almapálinkával. Fasza nap volt! És ma hét éve indultunk nászútra Szerbián át Montenegróba, ahonnan még Albániába is átruccantunk. Na, az volt eddig életem legjobb utazása, azóta is ajánlom mindenkinek a fekete hegyek országát. Most az ebéd mellett az augusztusi görög utunkat tervezgettük.

neve Mátramindszent, Ildi, Kenő meg a Roki kedveli a viccet" - hogy a klasszikust idézzem a bejegyzés felütésében. Szóval múlt hétvégén újra a Mátrában voltunk, Kenőéknél. Az első este Péter és Zelma is velünk volt, az élet nagy dolgainak megbeszélése és megoldása, valamint Ildi remek főztje és a sörök mellett dídzséztünk (dj-ztünk) is természetesen, kölcsönösen meglepve egymást a választásainkkal. Talán éjjel kettőig tartottunk ki a Wollner-házaspárral, Kenő is csak negyedórával korábban ment aludni. Ja, és sokat ittunk Kenő almapálinkájából (tavalyelőtti gyümölcs, tavalyi főzet). Másnap (szombaton) mégis korán (8-kor) talpon voltunk, és meghódítottuk Somoskőújfalu várát (lásd előző poszt), hogy aztán az esti csilledős, jégkrémezős, filmnézős (Terhes társaság) után vasárnap délelőtt nyakunkba vegyük a környéket. Nagyon jó hangulatban sétáltunk néhány kilométert, pár képet ideteszek ennek érzékeltetésére.Kicsit apásra sikeredett ez a kirándulás, leginkább én tudtam eltéríteni Zsófit a nyakba kéredzkedéstől, és sétált is velem derekasan a cérnalábain,amiért természetesen kijárt az apai csók, na, nem mintha gyaloglás nélkül nem kapott volna eleget. Egy csöppet sem értek egyet apósommal, aki szerint a gyerekek csak puhányok lesznek a gyöngéd szülői megnyilvánulásoktól. (Inkább önbizalom-hiányosak azok nélkül.)Azért anyázott is Zsófi, de ez a kép is árulkodik arról, ki emelgeti doszt a gyereket. Na, jó, némi fejlődés is megfigyelhető, bár szerintem Évi csak rám és a többiekre tekintettel nem cipelte végig Zsófit a kiránduláson. (Milyen fura, hogy a gyaloglós képeken vidám, itt meg mintha morózus lenne. Ezért nem kell emelgetni.)Ilyen gyönyörű erdei utakon sétáltunk hangyahegyeken át, ganajtúrókat kerülgetve, Kenő ép kezében cigarettát tartva. Például ezért is jó nem dohányozni, hogy egy erdei kiránduláson eszembe se jusson rágyújtani. Ó, a régi szép idők, amikor a képen látható négy emberből hárman dohányoztak (+a kép készítője). Ezen az utolsó, nem éles fotón megint jól érzékelhető, milyen pazar helyeken jártunk, bár entek, törpök és orkok helyett be kellett érnünk az immár fegyelmezetten száguldozó Iszkával, aki még pénteken egy kenőmájas fölött úgy összekülönbözött a gazdájával, azaz kenővel, hogy csaknem leharapta annak jobb hüvelykujját, igaz, kapott is egy öklöst a bordáira, csakhogy ne feledje, ki a falkavezér. Remélem, Kenő ujja megvan még. S hogy keretes legyen a beszámoló, íme Évi költeményének folytatása és zárása: "Odamegyünk Ducmenékkel megnézni a tájat. Reméljük, hogy nem lesz olyan, ami jól meghányat." 

2017-ben a Hazatért falu (Pagi ad Patriam reversi) címet kapta az Országgyűléstől, bár a település egyetlen nevezetessége, az Árpád-kori Pogányvár történetesen szlovák területen áll, a belépőt euróban mérik. Tetszett, különösen a kilátás és a várból a szlovák Šiatorská Bukovinkába vezető erdei út, bazaltorgonákkal és kőtengerrel tarkítva. (Itt például egy ent lépés közben) Sajnos az egyik helyi étterembe nem vihettük be Iszka kutyát, és árnyékos parkoló híján a kocsiban sem hagyhattuk, a másik vendéglőben esküvői bulit tartottak éppen, így csak másfél-két óra várakozást követően juthattunk volna sztrapacskához, ezért inkább a sörre kérdeztünk, mire közölte a pincérnő, hogy csak Kozel van és üveges, ezért Kofolát ittunk, és gyorsan hazautaztunk a kistárkányi Szekér Fogadóba, ahol csapolt Borsodit ittunk ugyan, de jót ettünk. Az alábbi képek a kiránduláson születtek, a többit már kitettem a Fb-oldalamra.(Itt pedig Zsófi átlép az ent lábai között.) S hogy kik az entek? Történelmükről keveset tudunk. A Fangorn-erdőben élnek, annak főleg nyugati oldalán. Fák voltak, a tündék tanították meg őket beszélni énekeikkel, majd járásra. A lothlórieni tündék és az edorasiak barátaik voltak, a Gyűrű Háborúban segítették egymást. Gandalf jó barátjuk volt, kezdetben Szarumán is, aki Vasudvardban nem számolt az entek erejével. Az entek haragra gerjedve a fák sorozatos irtásától, az orkoktól, támadták meg Orthancot, Szarumán tornyát, amit sokáig nyomás alatt tartottak. Szarumánt fogva tartották. Ezelőtt, a két hobbit, Tuk Peregrin és Borbak Trufa által kerültek bele Gandalf, Mithrandir terveibe.

múlt vasárnap a Tas vezér és Diószegi utca sarkán álló tűzoltó laktanya előtt álló ősrégi hajtányos tűzoltókocsiról, ami kapóra jött neki, mert két hete, amikor bölcsi után a kalózos játszótérre vittem, a tűzoltók éppen gallyakat vágtak emelőkosárból a gyerekek nagy örömére, és lányom kijelentette, hogy akkor ő mostantól tűzoltó akar lenne, aztán majd katona, vadakat terelő juhász, bár inkább hentes, mészáros és lőrinc, mint tegnap hallottam a tévében valamelyik sztendápostól. itt hagyom abba. túlélve heti influenzaélményeimet, holnap délután irány a Mátra!

jártunk ma délelőtt, dacára annak, hogy Zsófi is és én is erős megfázással, köhögéssel vágtunk bele a hétvégébe, nekem még lázam is volt reggel, de miután megittam egy adag Aspirin Complexet, aminek eredményeképp most épp rendetlenkedik az emésztésen, de szarok rá, illetve csaknem barnát hugyozok, viszont nem köhögök annyit, ellenben az arborétumban jó volt bolyongani a fűszernövények kertjében, a rovarszállásnál vagy a tóparton, és ott készült ez a csodás fénykép a Sárga cserszömörce (Cotinus coggygria Anacardiaceae) bokrok előtt, aztán gyorsan haza kellett bicikliznünk, mert ugye az emésztésem, de legalább Zsófi teljesen meggyógyult :) 

- jutott eszembe ma délben a gyógyszertárban sorszámommal várakozva, amikor megláttam, hogy egy anyuka a fiacskáját pórázon (kantáron, kötőféken) vezetve lép az egyik kiszolgáló ablakhoz. Aztakurva! - volt első gondolatom, és a második már az, hogy bizonyára chipet is beültetett a srácba, ne kóboroljon már el a drága. Aztán elképzeltem, ahogy ebédnél ül a család az asztalnál, a gyereknek meg a kikészítve az etető és itató a konyha sarkában. Jutott eszembe még a fiú apportíroztatása a játszótéren, pitiztetése a rokonok előtt, illetve az, hogy ráunva egy szép napon egyszerűen becsapják a gyerektelepre, ahol vagy új gazdit talál, vagy szépen, csendben elaltatják. Szerény javaslat.

Bár már tegnap múlt egy hete, hogy az idei pünkösd hétfőjén hazajöttünk Keszthelyről, csak most lett időm mindezt dokumentálni néhány képpel. Íme a fotók és rövid leírások, időrendben.

Péter barátommal érkeztünk meg pénteken, és rögtön aznap délutánra/estére már virágos jókedv kerekedett, minek eredményeképp P. és apósom a Székely himnuszt gajdolva botorkáltak hazafelé a kocsmából, ami ez esetben az utca másik végén álló cukrászdát jelenti, ami valójában presszószerű intézmény, hisz az édességek, fagyik mellett alkoholtartalmú italokat is lehet fogyasztani. mi ezt ettük (a gyerekek persze fagyiztak).Ezen a színvonalas képen épp pozitív fordulatot vesz az életem, vagyis a 400 Éves Kocsma után bebicikliztem Fenékpusztára, ahol készítettem ezt a képet, és úgy ítéltem meg, a fenék lent van, tehát onnan csak felfelé vezethet az út, innen a pozitivista szemlélet, és tényleg. Mindez pünkösdvasárnap történt, amikor amúgy is kiáradt a Szentlélek, hogy találkozzék a két cimborával, Atyával és Fiúval, és így hárman elindultanak meghódítani a világot.Mi csupán a Sivatagig mentünk délután, ami nem más, mint egy fenyvesekkel vadul benőtt óriási tájseb, amit Sivatagnak hívunk, szakrális helyünk, és ott készült ez a remek fotó, ahol Zsófi Bakija épp kitakarja az anyja arcát. Hazafelé egy rokonszenves stoppos párt vittünk le Keszthelyre, mert kirándulás közben eltörött a slusszkulcsuk, így gyalog vágtak neki a több kilométeres útnak, de mi kisegítettük őket, ők viszont Zsófinak hálálkodtak szőlővel, eperrel és házi sütivel.El is érkeztünk pünkösdhétfőhöz, mikor is reggel bebicikliztem a város főterére, és bevettem magam néhány percre a Magyarok Nagyasszony-templomba, amiről azt érdemes tudni, hogy a gótikus stílusban épült templom Keszthely legrégebbi épülete (1300 körül)...és ilyen pompás mozaiküveg ablakok díszítik, és csakugyan van egy hangulata benne lenni, de igazából számomra kedvesebb a Tapolcai úton álló karmeliták temploma, ami sokkal egyszerűbb ugyan, de több emlékem fűződik hozzá, már csak azért is, mert jóval közelebb van apósék házához.Elrettentésül álljon itt az új temető ravatalozójának egy részlete. A temetőbe már hazafelé ugrottunk be, hogy felvirágozzuk Évi nagyszüleinek sírjait. Akkor fotóztam ezt a borzasztóan nyomasztó épületet, amit nem ad vissza maradéktalanul e kép, de talán átmegy valami. Hülyeség, tudom, de nem szeretném, ha ott, vagy egy olyan helyen ravataloznának majd föl, vegyétek ezt végakaratom részének.Szerencsére úgy döntöttünk, hogy ezúttal nem a déli part mentén futó autópályán megyünk haza, hanem a sokkal szebb, ám lassabb északin, a Balaton-felvidéken át. Gyönyörű helyeken haladtunk keresztül, Tapolcáig én vezettem, aztán csak bámészkodtam, eszegettem, iszogattam az anyósülésen, Zsófi többnyire aludt, és a bő ötórás menetidőbe belefért az is, hogy Balatonfűzfőn betérjünk egy kedves cukrászdába, ott készült ez a vidám fotó.

Első lopkodós korszakomnak azt hiszem, akkor lett vége, amikor egy végigtivornyázott március idusát követő másnapi ébredéskor tétova tekintetem az íróasztalomon álló hatalmas hajsamponos flaskára tévedt, amelyet - mint barátaim utólag mesélték - egy közértből emeltem el a kabátom belső zsebébe, vagy isten tudja, hová csúsztatva. Akkor valahogy véget ért a kleptomániám.
        Írhattam volna azt is, hogy akkor valami eltörött (bennem), de az a valami csak évekkel később törött el egy prágai sörözőből síbolt Pilseni feliratú söröskorsó formájában. Ugyancsak feküdtem reggel az ágyamon, és az álom és ébrenlét határán mocorogva bámultam kifelé, mikor egy éles cikkanást hallottam a lopott korsó felől, ami a szemem láttára repedt ketté hosszában, akárcsak a függöny, az épületek és a sziklák Jeruzsálemben, abban a pillanatban, amikor Jézus kilehelte. 
       Mellékszálként említem, hogy ugyanabban a Fehérvári úti panellakás-szobámban keltem ki hajnalban valami okból ugyanabból az ágyból, amikor az ágy fejrésze fölötti vasbetonba fúrt vas tartókon pihenő dög nehéz rádiónk rázuhant az ágyra, éppen oda, ahol előtte órákon át a fejem nyugodott. Valószínűleg nem nyomott volna halálra, de bizonnyal komoly sérüléseket szerzek, ha néhány másodperccel korábban nem kelek föl, a sokkhatásról nem is beszélve. Később írok még legendás és megmagyarázhatatlannak tűnő túléléseimről. 
       Utolsó említést érdemlő eltulajdonításom szomorú apropója, hogy nem valamiféle izgalmi állapot hajkurászása vitt rá, hanem a szükség. Egy fajátékot loptam a Baross utcai fajátékboltból első lányom valahányadik születésnapjára, mivel épp nem volt munkám és pénzem, viszont igyekvő vasárnapi apukaként örömet akartam szerezni a gyereknek, és persze elkerülni a szégyent, hogy nem vagyok képes ajándékot vinni neki. Örömöt szereztem, a szégyen ellenben megmaradt, na, nem a lopás, inkább a vasárnapiapukaság miatt.

Ott van például a lopás. Első komolyabb bolti lopásaim tízes éveim közepére tehetők, és mint sokaknál, nálam is a cigaretta vezette a lopott áruk listáját. Ha lúd, legyen kövér alapon nem elégedtem meg holmi silány hazai füstölnivalóval, mint az anyám által akkor éppen szívott Fecske, ne adj isten Románc vagy Munkás. hanem a küllemében nyugatias, celofánborítású, színes Milde Sorte volt a célpont. Tudat alatt éreztem, mekkora balfaszság lenne mondjuk Munkással lebukni.
      Mellesleg a Milde Sortét az Egri Dohánygyár termelte, 1976-ban egy doboz 15 forintba került. Bizsergető érzés volt zsebre vágni, és kisétálni vele az üzletből, persze szigorúan úgy, hogy egy nyalókát, más biszbaszt azért vásárolt az ember, hogy ne legyen olyan feltűnő. Aztán irány a játszótér, hogy a bokrok közt sok-sok szenvedéssel teli füstnyelés, köhögőroham, öklendezés után rendesem megtanuljam letüdőzni a dohányfüstöt Péter barátom útmutatásai szerint.
      Loptam, loptunk természetesen mást is. Egy időben gyakorlatilag bármit. Előszeretettel csórtunk gumióvszert, hogy felpróbálhassuk, netán vízzel feltöltve lekúrjuk a tizedikről, ahogy a lecsavart kupakú Amodent fogkrémes tubusokat is, amelyekből elképesztő távolságra ejakulált a fogkrém az esetleges célpontokra, mikor élő emberekre, az volt a legjobb móka. Mai fejjel úgy vágnám magam szájba, hogy attól koldulok, de akkor akkori fejem volt.

múlt szombaton, családostul, barátostul, százezred magunkkal, bár én eleve tudtam, hogy nem lesz nagy foganatja a demonstrációnak. A NER úgy nyom el bennünket, mint egy kártékony rovart. Hetek, hónapok kérdése, meddig lesz újságunk, rádiónk, tévénk, zenekaraink és színházunk. Mindenhonnan a kedves vezető és elvbarátai fognak folyni. Aztán egyszer csak a határok is bezáródnak előttünk, esetleg mehetünk a baráti Belorussziába kirándulni, tanulni és dolgozni. Szép új világDe szombaton még felemelő volt érezni, hogy sokan vagyunk, akiknek más a véleménye, mint a szotyolaköpőnek és házi rénszarvasvadászának. Legfeljebb a szabad Párkányban vagy Pozsonyban folytatjuk, esetleg Olmützben, ott még jobb a sör. Politikai menekültek még lehetünk, minden alapunk megvan rá: már a gyerek is ellenálló.Éljen a szabadság! Éljen Zsófi!

Vasárnapra nem maradt más, mint a reggeli a szálláson (rossz nyelvek szerint Garancsi Zsolt és pribékjei felfalták az összes virslit a melegítőedényből, úgyhogy utánunk már mindenkinek csak hideg kaja jutott), majd csomagolás utáni gyors indulás hazafelé, miközben lázasan vadásztuk a híreket az aznapi parlamenti választás részvételi adatairól. Mindenkit bizakodással töltött el, hogy rekordszámú választó járul az urnákhoz már a reggeli órákban.Mi azonban még útközben megvívtuk újra az austerlitzi csatát, amire az autóból fotózott emlékmű hívja fel a figyelmet: tüzérek, ágyú, Napóleon. A gyengébbek kedvéért (közéjül sorolom rostált agyú magamat is): Az austerlitzi csata vagy más néven a három császár csatája a harmadik koalíciós háború ütközete, Napóleon legfényesebb győzelmeinek egyike volt 1805-ben Austerlitz (ma: Csehország). Napóleon a csatában legyőzte a névlegesen Kutuzov tábornok vezette orosz–osztrák hadsereget.Kora délután parkoltunk le Pozsonyban, közel a miniszterelnöki rezidenciához (újabban valami Pellegrini a kormányfő, akinek a neve a rosszindulatúak szerint utal a szlovák kormány olasz maffiakapcsolataira), ahonnan rövid sétát követően jutottunk a képen látható A Grassalkovich-kastélyhoz (Grasalkovičov palác), vagy más néven Elnöki Palotához (Prezidentský palác) Pozsony egyik neves épületéhez. Azt olvastam, a parkjában remek modern köztéri szobrok sorakoznak, de most nem volt időnk rájuk nézni.Haladtunk tovább a Posta utcán a 1. Slovak pub felé, és csupán azért készítettem ezt a képet, hogy megörökítsem a még lombtalan fák kacskaringós törzsétA már bő három éve megismert postás lányok szobrai. Persze nem postások, csak egyszerű lányok, akik épp egy postaládára illetve alá telepedtek, a lenti a gördeszkájára, és nagyon bájosak (milyen szó ez?).Egy délceg huszár gyermekével a Mihály-kapu előtt. Zsófi kezében már ott a Vakondboltban vásárolt plüss Kisvakond, gyomrunkban már az 1. Slovak pubban elfogyasztott ételek, bennem bableves és sztrapacska meg egy korsó Aranyfácán (Fazuľová Polievka, Bryndzové halušky, Zlatý Bažant).Amiket ezen a helyen fogyasztottam el a többiekkel, illetve ők másokat ettek és ittak, és az egész éttermi hangulatnak volt valamiféle búcsúzós hangulata: lezárta az idei csehszlovák hétvégénket, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne még egy-két napra átmenni enni-inni a szomszédokhoz, amíg ki nem basznak bennünket az Unióból.A jó ebéd után a kétszer másnapos gyomor is megkövetelte a magáét, amit egy billás üzletközpontban lévő kávézó mellékhelyiségében tudtunk rendezni. Egy újabb eredeti WC-dizájn Csehszlovákiából. Nemcsak sörben, piszoárban és wc-kagylóban is erősek. A Billában természetesen megvettük a szokásost.Mégse egy vécével, inkább egy óvárosi hárfázó nővel búcsúzom. Úton hazafelé megfogadjuk: Olmützbe még biztos visszatérünk, Pozsonyról nem is beszélve. Ha követjük a hagyományt, jövőre újra Szlovákia. Ötletek?

Vége

Fenti frappáns címmel akkor most belekezdek múlt hétvégi kirándulásunk folytatásába, amiben elsősorban a képek dominálnak majd, de azért igyekszem csekély kutatómunkával némi ismeretterjesztő információt is csepegtetni a látnivaló mellé.A Drápal nevű étterem/sörözőben (Havlíčkova 637/1, 779 00) kezdtük a szombati városnézést. A hely nevét hallva sokáig azt hittem, Nepálnak hívják, csodálkoztam is, minek egy cseh városban nepáli étterembe menni, ahol bizonyára nepáli sört csapolnak, de erről szó sincs. Cseh minden, csak modern, Évi szerint műanyag, szerintem nem.Itt van mindjárt a férfi mellékhelyiség, melyben a piszoár egy üveg vályú, benne citromdarabokkal és egyéb dekorációval. Mit mondjak: egy élmény ott vizelni! Este aztán, mikor visszatértünk a Drápalba, papírral kivettem egy agyonhugyozott citromkarikát, és átnyújtottam az asztalnál Péternek szülinapi ráadásajándékként, de nem harapott bele.A belvárosi Felső tér (Horní náměstí), melyen a városháza a 15. századiolmützi orlojjal (óra) található. Ugyanitt áll a Herkules- és Caesar-díszkút, valamint az UNESCO védelme alatt álló Szentháromság-oszlop, amelyet 1740-ben emeltek. Jellegzetes műemléke az olmützi érseki székesegyház, a Szent Vencel-dóm, ahol 1469-ben a cseh és morva nemesség egy része Mátyás királyt cseh királlyá kiáltotta ki. A székesegyházban nyugszik III. Vencel cseh és magyar király, akit 1306-ban Olmützben gyilkoltak meg, ezzel kihalt a cseh Přemysl-ház.
Szembetűnő, hogy nincsenek növények a téren, se fák, se bokrok, még hatalmas cserepes növények sem, aminek hiányára Évi hívta fel a figyelmet, amire valaki azt mondta, hogy a középkorban sem voltak ott dísznövények. Így ugyan kopár, de talán jobban közelít az eredeti hangulatához a tér.Ez az egyik díszkút (vagy a Herkules, vagy a Caesar), nem bírom megfejteni, viszont tagadhatatlanul ez az érdekesebb, percekig lehet tanulmányozni, meg is tettük, és csupán azt sajnáltuk, hogy nem volt benne víz. Mellesleg a százezres Olomoucben van az egy főre jutó legtöbb szökőkút a világon. Vagy Európában. Esetleg Közép-Európában. Csehországban, na.Az egyik teknősbékára felültünk Emesével, de olyan lassan cammogott, hogy kénytelenek voltunk leszállni róla, és gyalog folytattuk utunkat a közeli fagyizó érintésével a Szentháromság-oszlop felé.A cukrászda valahol középtájon olvad bele a házsor hátterébe. Igazán remek volt a pisztáciájuk, de Zsófi is elégedett volt az eperrel, igaz, nyüszített kicsit, amiért anyja belenyomta a csöpögő fagyit a tölcsérbe.Ez pedig az igazán monumentális, 32 méter magas (egy tízemeletes panelháznyi) Szentháromság-oszlop, amely 1716 és 1754 között épült az Úr dicsőségére, és Európa legnagyobb barokk szoborcsoportja. A fő cél a katolikus egyház dicsőségének és hitének demonstrálása volt, illetve részben annak a hálának a kifejezése, hogy véget ért a pestis, ami 1714 és 1716 között pusztított Morvaországban. Figyelembe véve, hogy minden művész és mester, aki az oszlopon dolgozott, olomouci lakos volt, az oszlop felállítása a lokálpatriotizmus kifejezéseként is értelmezhető. Ezen az épületen a sarkán található sárkány a legérdekesebb, kifejezetten azért fényképeztem. Nemkülönben szépek a kép jobb oldalán meredező tetőantennák és egyéb adóvevők.Egy másik óraszerkezet. Eddig a prágait ismertük, ami jellegzetesen középkori, és olyan jól sikerült, hogy készítőjét megvakíttatták, nehogy már felépítse másutt is a szerkezetet. Ennek ellenére a városháza tornyának oldalában lévő csillagászati óra a híres prágai óra mintájára készült, majd a második világháborúban elpusztult figuráit az 1950-es években szocialista realista stílusban alkották újra, így már nem apostolok és szentek, hanem proletárok és parasztok masíroznak óránként körbe-körbe.Akár egy reneszánsz homlokzat valahonnan Észak-Olaszországból, pedig ez még továbbra is a Felső tér egy másik szelete. A kovácsoltvas kapun túl egy modern dizájnnal operáló söröző várja a népeket az időutazásra. Mivel ez az épületszárny közvetlenül a városháza templomra hajazó tornyos épületéből nyílik, idehaza már úgy meséltem, hogy Olmützben a templomban is söröző van.Na, erről beszéltem, ez a dekoráció fogadja a betérőket. Láttam még egy szivarozó Winston Churchillt ábrázoló mellszobrot, ahol a politikus nyakkendője hosszan lógott a levegőben, meg volt néhány izgalmas festmény is a szomszéd teremben, ám végül mégsem ittunk ott csapolt Pilsnert, hanem tovább néztük a várost.Zsófi például egyenesen a városra hágott, mely a lábai előtt hevert, bár kissé frászban voltam a maketten történő botladozását figyelve: komoly sérüléseket okozhatott volna valamelyik templomtorony egy esést követően.

Az érseki székesegyház, a Szent Vencel-dóm, hátterében a hatalmas bástyaszerű toronnyal. Engem mindenütt lenyűgöznek ezek a gigantikus méretű gótikus épületek, amelyek mellett mindig elfog valamiféle időtlen jelenvalóság, vagy mifene, vagyis hogy kicsit évszázadokra érzem magam magam a jelentől, bár látom az előtérben a kék parkolótáblát és feleségem piros kabátos alakját is, amik semmiképp nem köthető a 15. századhoz.A templomban Wolfgang Amadeus Mozart 1791-ben komponált Requiemjét adta elő a kórus. Ez volt a zeneszerző utolsó darabja, egyben legelismertebb műve. Kicsit belehallgattunk, ami arra feltétlenül jó volt, hogy erősítette a fentebb vázolt középkori hangulatot.Aztán a lányokat hátrahagyva fölsétáltam a végtelennek tűnő csigalépcsősoron a többiek után, mert valahogy lenyűgöző rálátni azokra a dolgokra, amelyek közt addig békaperspektívából néztem fel. Ilyenkor kicsit istennek érezheti magát az ember, és az mindig borzongtató. Nézzük, mit látott isten.Először ezt a helyes leszbikus párt, akik két csókolózás, ölelkezés között leginkább egymást fotózták az intimitásul választott magaslaton. Később Péter szememre vetette, miért nem fotóztam őket "akció közben", mire mondtam neki, hogy perverz állat vagy barátom, bazmeg.Ez például egy remek madártáv. Érdekesség, hogy valahol a kép közepén látszik két olyan lakás, amelyeknek hiányzik az oldalfala. Egyébiránt a bástya tetején nem számottevők a biztonsági intézkedések, a mellvéd elhanyagolható, alacsony, veszélyre intő tábla sehol, bár ki ne tudná, mi vár rá, ha leröpül abból a magasból?Itt már lefelé, a csigalépcső előtti vaslépcsős szakaszon. Akár egy zenekari fotó a cd belső borítóján. Aztán gyorsan le, hogy jó szokásomhoz híven nyakamba vegyem visszafelé a belvárost Zsófi újra elveszett kabalájának, a Bakinak a keresésére, amit ugyancsak jó szokás szerint csaknem ott találtam meg, ahonnan indultam: a dóm előtti téren.Az Alsó tér (Dolní náměstí) színes házainak sorában találtunk rá a Hanácká hospodára, ahol isteni hermelint ettünk áfonyaágyon, rukkolával a tetején, pestós pirítóson. Meg söröztünk. Miután Zsófi elálmosodott, és ennek hangot is adott, Évi hazavitte, én pedig folytattam az estét a tér átellenes oldaláról nyíló egyik kis utcában húzódó Casablanca nevű egységben.Ennek a helynek meg az a különlegessége, hogy a csapolt Budweiser sör mellett erős a nemzetközi abszintkínálata, de én és néhány tettestársam az égetett szeszek közül a Becherovkát választottuk. Itt volt leginkább bulihangulat: csócsóban például Péterrel alkotott Kelenföldi Köcsögök névre keresztelt csapatunk verhetetlennek bizonyult, miközben folyamatosan rendeltük az italokat a szép pincérlánytól, köszöntöttük a szülinapos Pétert és hallgattuk a cseh újhullám rockosabb számait. Tartalmas nap, fasza kis este volt.

Folyt. köv.

vagy közkeletűbb nevén Olmütz (magyarul Alamóc - mi a szarért kell mindennek magyar nevet adni?) volt idei csehszlovák kirándulásunk célállomása, amit valamennyien erősen vártunk, mivel soha egyikőnk sem járt még Morvaország egykori székhelyén, amely mára csupán a cseh érseki központ címével dicsekedhet, már ami a közigazgatást illeti. Mindenekelőtt azonban kerestünk egy kocsmát a külvárosi szállásunk közelében, és rá is akadtunk egyre, aminek a nevét nem tudom, viszont Zubr sört csapoltak, és megismerkedhettünk a szomszéd asztalnál ücsörgő autentikus cseh figurákkal, zömmel idősebb kocsmafüggőkkel.Adika barátném a képet elnézve azt állította, ilyen kemény sörhabot még nem látott soha, értelemszerűen nem is fogyasztott hasonlót. Mi persze már huszonévesen találkoztunk ilyennel Prágában. Ez itt azonban Zubr, amiről azt érdemes tudni, hogy nem lengyel sör, ahogy Zelma állította a Google alapján, bár van a polákoknál is bölénynevű sörmárka, hanem "világos cseh sör, mindene átlagos tulajdonságú, vagy annál picit talán jobb. Utóíze kifejezetten kesernyés, illata teljesen sörszerű. Az ajánlható kategóriát erősíti" a Sörpontozó.hu szerintItt pedig Péter első korty söre a hosszú absztinencia után, állítása szerint ez közvetlenül a fejébe szállt, az utána következők ráerősítettek a kezdeti érzésre, lett légyen az Holba vagy bármi más, aztán a 6. korsótól jött a csilledéssel kísért tisztulás, ami a 10. táján váltott ismét üveges szemű öntudatlanságba.Ebben a munkásszállásnak is beillő pompás külvárosi épületben laktunk, a neve Hotel Dům, egyébként minden rendben volt vele, leszámítva a kevés és rosszul elrendezett konnektort, a korán záró saját sörözőt és a pocsék reggeli kávét. Visszatérve az előző bekezdéshez: este még csatangoltunk a belvárosban erre-arra, találtunk egy evős helyet, ahol Zelma a vállát sem kímélve közelről alaposan megvizsgálta a padló minőségét, Péter és én csak erősen ittasak voltunk, majd hazafelé így hárman rossz villamosra szálltunk, minek utána taxival tértünk haza a Důmba, ahol még pálinkáztunk és söröztünk kicsit a többiekkel, hogy a kanapén ébredés után beoldalogjak Évi mellé az ágyba, szóval frankó nyitó napot abszolváltunk.Másnap erre a fickóra ébredtem az olmützi, pontosabban a várostól mintegy 7 kilométerre lévő vadregényes állatkertben. A maki valósággal pózolt a fényképező látogatóknak, mintha ölelésre tárná karjait, hogy igazából arra gondolt: ki ez a sok hülye, aki itt múlatja az időt bennünket bámulva? A zoo maga lenyűgözően szép tájba épült, sajnos a fenyveserdőről készített képem törlődött, de az állatkerti séta felért egy kisebb kirándulással, amelyet Péterrel és Zelivel abszolváltunk, míg a többiek kastélykapun áradtak..A kép alá azt a nem túl píszí mondatot akartam írni eredetileg, hogy melyik a nagyobb állat? aztán rájöttem, hogy tarkójára női fejet tetováltató kopaszt nem illik egy tigrissel egybevetni, hisz nem lehetünk biztosak semmiben: lehet, hogy a tigris is tetováltatta a mintáját, vagy a kopasz fejrajza is veleszületett.Az állatkertből visszaúton találtunk rá a Hanácký dvůr nevű helyre, ami számomra a legjobb, legcsehebb objektumnak bizonyult az egész kirándulás alatt. Hónom alá kaptam hát Zsófit, és kivonultunk a hátsó traktusból nyíló kerthelyiségbe, hogy a pompás napsütésben élvezzük Hrabal Csehszlovákiáját.Ez egy képsorozat első darabja. Miközben kortyolom a kiváló Pilsner Urquellt, Péter mesél arról a plakátról, amelyen a KDNP-logó alatt egy keresztre feszített rénszarvas látható, emlékeztetve a svéd háziállatokra lődöző miniszterelnök-helyettesre. Na, akkor ment az orromba a sör.A morva veréb (Moravsky vrabec) a cseh nemzeti konyha jellegzetes étele, amely természetesen nem egy szerencsétlen madárkát, hanem sertés húsból készült főételt takar. A hús mellől természetesen nem maradhat el a burgonyás knédli és a savanyú káposzta, mint köret. Ezt ettem én, miután leküzdöttem a Péter fogyasztotta pacalleves (dršťková) erős szaga miatti undoromat. Éviék sopszka salátát ettek, de feta helyett valamilyen helyi sajtféle szerepelt a tálon, és finom volt minden, és cseh módra kedves a pincér, és Zsófi kedvére mászkálhatott a kertben, és hideg volt a sör, és sütött a napocs, és az ember úgy érezte, hogy éppen a világ legjobb helyén tanyázik. 

Folyt. köv.

címen idén is elbicikliztem a budatétényi célpontig a bukó választást követő hétfőn, hogy rendbe szedjem kissé zilált gondolataimat. útközben, Budafok magasságában megláttam a faszkalap OV-hoz hasonló Kaczyński-ikrek egyikének, a néhai Lech Kaczyński köztársasági elnöknek az emlékére kialakított parkot. mint ismert, 2010. április 10-én lezuhant a Lengyel Légierő 101-es oldalszámú Tu–154M utasszállító repülőgépe Oroszországban, a szmolenszki katonai repülőtér közelében. A gép fedélzetén a lengyel elnök, Lech Kaczyński, valamint az ország politikai és katonai vezetésének számos tagja utazott a katyńi vérengzés 70. évfordulójának alkalmából tartott megemlékezésre. A repülőgép 96 utasa^[1] közül senki sem élte túl a katasztrófát. egyébként halottakról jót, vagy rosszatmit mondjak, csodaszép. a gyászhoz és megemlékezéshez persze mindenkinek joga van, minden tiszteletem a kíséret ártatlan áldozatainak, meg persze Lechnek sem feltétlen így kellett volna meghalnia, az mindenesetre beszédes, hogy a jelenlegi magyar kormány miért emeli piedesztálra ezt az illiberális vaddisznót. alig várom a Göbbels-emlékpark avatását, vagy Szálasi rehabilitációjátBudatétényben a szokásos padomról egy rügyező fafotóval beértem. balra azért látszik a horgászbolt, a háttérben pedig annak a plakátnak a teteje, amelyen először láttam vagy három éve az első rasszista üzeneteket: Ne vegyétek el a magyar emberek munkáját!, Tartsátok be hazánk törvényeit! stb. a jó kurva anyjukat azóta is

jó hely, valahogy én is éreztem, de igazándiból Gabi lányom győzött meg róla, hogy oda érdemes elmenni legalább néhány órára, és karácsony után hazafelé autózva Keszthelyről az jutott eszembe, hogy húsvétkor vigyük el oda Évi szüleit kirándulni, és ténylegaz első objektum, amelyet felkerestünk az 1920-ig Marburgnak nevezett városban, szintén Gabi ajánlására, a képen látható belvárosi étterem, a Baščaršija volt. mellesleg Baščaršija Szarajevó történelmi központja és legfontosabb tájékozódási pontja az óvárosban, amit a török hódoltság idején építettek ki a 16. században. a Baščaršija megnevezés a török nyelvből ered, jelentése bazár vagy piacaz autentikusnak tűnő helyen igazi, a végtelenségig leegyszerűsített csevapot kaptunk, éppen olyat, amilyet Mostarban ettünk tavalyelőtt, miközben öngyilkosjelöltek repkedtek fölöttünk a folyóba, és csadoros nők húzták félre szájuk elől a leplet, hogy csókot nyomjanak az akkor másfél éves Zsófi arcáraevés/ivás után rövid sétát tettünk a városközpontban, elsőként megtekintettük a Keresztelő Szent János katedrálist. a székesegyház impozáns, 13. századi épülete a Slomskov téren áll, rajta számos stílus jellegzetességei megfigyelhetők, az eredeti román karakterét később gótikusra változtatták, szentélye a 14., központi templomhajója a 15. században épülta templombelső sem kevésbé impozáns, viszont megfigyelhettük, ahogy az ősi szokásoknak megfelelően a hívek az oltár elé pakolják kis kosárkáikban a húsvéti sonkát és kalácsot, hogy a pap megáldja azokat. nagyszombat volt éppens ha már szenteskedünk, íme a Glavni téren álló pestis oszlop, amelyet 1681-ben állítottak, a 18. században pedig a jelenlegi formára cseréltek, rajta Szent Szűz Mária és az apostolok szobrai találhatókmindezen objektumok közelében sétálgattuk körbe a képen látható szökőkutat, amelybe Zsófi mindenáron bele akarta lógatni a lábát, de szerencsére résen voltam, és nem engedtem, igaz, hatszor-nyolcszor körbe kellett járnunk a kutatitt meg már úton vagyunk egy másik vallás, a zsidó szentélye (minő képzavar), vagyis a maribori zsinagóga felé, de helyette a XV. század elejéről származó, Zsidó-toronynak nevezett épületet fotóztam le, mert sokkal jobban néz ki. ott jártunkkor kortárs fotókiállítás volt benne, de a felmenők miatt most nem szórakoztunk ezzelna ez a zsidók tornya. mondjuk semmi toronyra emlékeztető nincs benne, de jól néz ki a Dráva-partonez pedig a zsinagóga mellett álló Holokauszt-emlékmű. nagyon szuggesztív alkotás, nem az első ebben a műfajban, hogy rozsdás drótokkal operál a szobor készítője, azokból fűzi össze a nyomorult emberalakokat, ilyet már Budapesten is láttam, a még mindig át nem adott józsefvárosi Zsidó Emlékközpont környékénkisétáltunk a helyi Öreghídra, vagy Főhídra (Glavni most), ami eléggé sematikus, viszont a megmutatni vágyott tájból, a felhők mögött húzódó hatalmas hegyekből semmit sem ad vissza a fotó, de higgyétek el, barátaim, azok ott vannak... Évivel úgy érezzük, nagyon izgalmas város Maribor, ide még visszanézünk barátokkal, vagy hármasban is, akár ott alvással, szerintünk van annyi a városbanhogy színesebb legyen a kirándulásunk, hazafelé egy horvátországi kerülővel beugrottunk az alkonyatba simuló Varasdra - (horvátul Varaždin, németül Warasdin, latinul Varasdinum, olaszul Varasdino) város Horvátországban, az azonos nevű megye székhelye - szóval ide, hogy megigyunk egy úti sört, úti kávét, úti snapszot a visszaút előtt a képen látható füstös kis szutyokpresszóban, ám a hülye horvátok nem fogadták el a jóval erősebb eurót a kuna helyett, és Évi bankautomatából sem tudott horvát valutát előcsalni, mert a legkisebb tétel 500 kuna lett volna, viszont kurvára nem volt szükségünk annyira, így hagytuk az egészet a faszbahelyette visszatértünk Szlovéniába, hisz arra volt a legrövidebb az út Keszthely felé (Horvátországból beléptünk Szlovániába, onnan néhány kilométer múlva átléptünk Magyarországra), közben Lendván egy műanyag benzinkúti kocsmában megittuk, amit horvátba' terveztünk, ráadásul nagyon kedves volt a magyar pultos csaj, Zsófinak ajándékot is adott. élmény volt ez a nap, a horvátok meg újfent bekaphatják!

vagy Kék-tó, de azt hiszem, egybeírva, a tó melletti Kéktó utcánál legalábbis úgy, esetleg a tó, mint földrajzi egység kötőjeles, végül is teljesen mindegy: ma délelőtt elbicikliztünk a kelenvölgyi (Kelen-völgyi?) objektumhoz, ami mellett van a Hableány játszótér, ami talán tavaly az Év Játszótere volt Budapesten. a világítótoronyra emlékeztető óriáscsúszda tényleg baró, igaz, Zsófi tavaly csaknem leesett róla, de idén már ügyesebb voltakárcsak a hintán, ahol menet közben képes már elkapni a labdát, mondjuk húszból egyszer biztos. érdekes, ha valamiben elsőre nem jeleskedik, inkább hagyja az egészet, nem tudja elviselni a kudarcot, kiszáll a cuccból.. amikor valami nem sikerül neki, még azt sem szereti, ha ránézünk. mondja is, hogy ne tegyükezt meg csak azért válogattam be, mert tetszik Évi ebben a szerelésben (is, ugye), amihez jön még egy piros kabát, úgy teljes a szett. kedves barátaim: élvezzük együtt a tavaszt!

ma olvastam azt a tréfát, hogyaszongya: ha február 28, a hó utolsó napja, akkor hogyhogy havazik? nem oly vicces, mindenesetre Évi Mikulásváró hangulatban volt tegnap, én pedig élveztem hazafelé a sétát a hóesésben délben és este is, mert a havas táj, különösen itt a városban megnyugtat a tisztaságával és a csöndjével, szeretem, namindkét kép az Ábel Jenő utcát mutatja, utóbbi a Villányi felé. ez a mi kertvárosi oldalunk, ide néz Zsófi ablaka, egy időben kizárólag ezen sétáltunk, és erre sétáltattuk barátainkat, hogy dicsekedjünk, milyen barátságos kertvárosi miliőbe csöppentünk a vad Nyóckerből. ma már differenciáltabban közlekedünkpéldául a Diószegi utca felé, mind gyalog, mind biciklivel. nem csak azért, mert arra a játszótér és a Feneketlen-tó (azért is), hanem mert barátságosabb, mint az Ábel. szoktunk még az Elek és a Tarcali utcákon is haladni, és szeretjük a Badacsonyi utcát is, na meg a rövid Kenese utcát, bár ott kevés a faeste a műsorom után hazaérve lefotóztam az autónkat elölről és hátulról is, hogy majd a nyári 40 fokos kánikulában Szkopje és Thesszaloniki között izzadságban úszva némi pszichés enyhülés reményében előhalászom ezt a képetés jól ráképzelem a havat a kocsinkra, persze csak addig, míg a következő útszéli kocsmánál megállok, iszom egy korsó hideg sört, átadom a volánt Évinek, és pedig a hideg dobozos úti sörömmel elterpeszkedem Zsófi mellett a hátsó ülésen, és a letekert ablakon beáramló hűs levegőben várom a csobbanást az Égei-tengerbe