Bár már tegnap múlt egy hete, hogy az idei pünkösd hétfőjén hazajöttünk Keszthelyről, csak most lett időm mindezt dokumentálni néhány képpel. Íme a fotók és rövid leírások, időrendben.
Péter barátommal érkeztünk meg pénteken, és rögtön aznap délutánra/estére már virágos jókedv kerekedett, minek eredményeképp P. és apósom a Székely himnuszt gajdolva botorkáltak hazafelé a kocsmából, ami ez esetben az utca másik végén álló cukrászdát jelenti, ami valójában presszószerű intézmény, hisz az édességek, fagyik mellett alkoholtartalmú italokat is lehet fogyasztani. mi ezt ettük (a gyerekek persze fagyiztak).
Ezen a színvonalas képen épp pozitív fordulatot vesz az életem, vagyis a 400 Éves Kocsma után bebicikliztem Fenékpusztára, ahol készítettem ezt a képet, és úgy ítéltem meg, a fenék lent van, tehát onnan csak felfelé vezethet az út, innen a pozitivista szemlélet, és tényleg. Mindez pünkösdvasárnap történt, amikor amúgy is kiáradt a Szentlélek, hogy találkozzék a két cimborával, Atyával és Fiúval, és így hárman elindultanak meghódítani a világot.
Mi csupán a Sivatagig mentünk délután, ami nem más, mint egy fenyvesekkel vadul benőtt óriási tájseb, amit Sivatagnak hívunk, szakrális helyünk, és ott készült ez a remek fotó, ahol Zsófi Bakija épp kitakarja az anyja arcát. Hazafelé egy rokonszenves stoppos párt vittünk le Keszthelyre, mert kirándulás közben eltörött a slusszkulcsuk, így gyalog vágtak neki a több kilométeres útnak, de mi kisegítettük őket, ők viszont Zsófinak hálálkodtak szőlővel, eperrel és házi sütivel.
El is érkeztünk pünkösdhétfőhöz, mikor is reggel bebicikliztem a város főterére, és bevettem magam néhány percre a Magyarok Nagyasszony-templomba, amiről azt érdemes tudni, hogy a gótikus stílusban épült templom Keszthely legrégebbi épülete (1300 körül)
...és ilyen pompás mozaiküveg ablakok díszítik, és csakugyan van egy hangulata benne lenni, de igazából számomra kedvesebb a Tapolcai úton álló karmeliták temploma, ami sokkal egyszerűbb ugyan, de több emlékem fűződik hozzá, már csak azért is, mert jóval közelebb van apósék házához.
Elrettentésül álljon itt az új temető ravatalozójának egy részlete. A temetőbe már hazafelé ugrottunk be, hogy felvirágozzuk Évi nagyszüleinek sírjait. Akkor fotóztam ezt a borzasztóan nyomasztó épületet, amit nem ad vissza maradéktalanul e kép, de talán átmegy valami. Hülyeség, tudom, de nem szeretném, ha ott, vagy egy olyan helyen ravataloznának majd föl, vegyétek ezt végakaratom részének.
Szerencsére úgy döntöttünk, hogy ezúttal nem a déli part mentén futó autópályán megyünk haza, hanem a sokkal szebb, ám lassabb északin, a Balaton-felvidéken át. Gyönyörű helyeken haladtunk keresztül, Tapolcáig én vezettem, aztán csak bámészkodtam, eszegettem, iszogattam az anyósülésen, Zsófi többnyire aludt, és a bő ötórás menetidőbe belefért az is, hogy Balatonfűzfőn betérjünk egy kedves cukrászdába, ott készült ez a vidám fotó.
