Fenti frappáns címmel akkor most belekezdek múlt hétvégi kirándulásunk folytatásába, amiben elsősorban a képek dominálnak majd, de azért igyekszem csekély kutatómunkával némi ismeretterjesztő információt is csepegtetni a látnivaló mellé.
A Drápal nevű étterem/sörözőben (Havlíčkova 637/1, 779 00) kezdtük a szombati városnézést. A hely nevét hallva sokáig azt hittem, Nepálnak hívják, csodálkoztam is, minek egy cseh városban nepáli étterembe menni, ahol bizonyára nepáli sört csapolnak, de erről szó sincs. Cseh minden, csak modern, Évi szerint műanyag, szerintem nem.
Itt van mindjárt a férfi mellékhelyiség, melyben a piszoár egy üveg vályú, benne citromdarabokkal és egyéb dekorációval. Mit mondjak: egy élmény ott vizelni! Este aztán, mikor visszatértünk a Drápalba, papírral kivettem egy agyonhugyozott citromkarikát, és átnyújtottam az asztalnál Péternek szülinapi ráadásajándékként, de nem harapott bele.
A belvárosi Felső tér (Horní náměstí), melyen a városháza a 15. századiolmützi orlojjal (óra) található. Ugyanitt áll a Herkules- és Caesar-díszkút, valamint az UNESCO védelme alatt álló Szentháromság-oszlop, amelyet 1740-ben emeltek. Jellegzetes műemléke az olmützi érseki székesegyház, a Szent Vencel-dóm, ahol 1469-ben a cseh és morva nemesség egy része Mátyás királyt cseh királlyá kiáltotta ki. A székesegyházban nyugszik III. Vencel cseh és magyar király, akit 1306-ban Olmützben gyilkoltak meg, ezzel kihalt a cseh Přemysl-ház.
Szembetűnő, hogy nincsenek növények a téren, se fák, se bokrok, még hatalmas cserepes növények sem, aminek hiányára Évi hívta fel a figyelmet, amire valaki azt mondta, hogy a középkorban sem voltak ott dísznövények. Így ugyan kopár, de talán jobban közelít az eredeti hangulatához a tér.
Ez az egyik díszkút (vagy a Herkules, vagy a Caesar), nem bírom megfejteni, viszont tagadhatatlanul ez az érdekesebb, percekig lehet tanulmányozni, meg is tettük, és csupán azt sajnáltuk, hogy nem volt benne víz. Mellesleg a százezres Olomoucben van az egy főre jutó legtöbb szökőkút a világon. Vagy Európában. Esetleg Közép-Európában. Csehországban, na.
Az egyik teknősbékára felültünk Emesével, de olyan lassan cammogott, hogy kénytelenek voltunk leszállni róla, és gyalog folytattuk utunkat a közeli fagyizó érintésével a Szentháromság-oszlop felé.
A cukrászda valahol középtájon olvad bele a házsor hátterébe. Igazán remek volt a pisztáciájuk, de Zsófi is elégedett volt az eperrel, igaz, nyüszített kicsit, amiért anyja belenyomta a csöpögő fagyit a tölcsérbe.
Ez pedig az igazán monumentális, 32 méter magas (egy tízemeletes panelháznyi) Szentháromság-oszlop, amely 1716 és 1754 között épült az Úr dicsőségére, és Európa legnagyobb barokk szoborcsoportja. A fő cél a katolikus egyház dicsőségének és hitének demonstrálása volt, illetve részben annak a hálának a kifejezése, hogy véget ért a pestis, ami 1714 és 1716 között pusztított Morvaországban. Figyelembe véve, hogy minden művész és mester, aki az oszlopon dolgozott, olomouci lakos volt, az oszlop felállítása a lokálpatriotizmus kifejezéseként is értelmezhető. 
Ezen az épületen a sarkán található sárkány a legérdekesebb, kifejezetten azért fényképeztem. Nemkülönben szépek a kép jobb oldalán meredező tetőantennák és egyéb adóvevők.
Egy másik óraszerkezet. Eddig a prágait ismertük, ami jellegzetesen középkori, és olyan jól sikerült, hogy készítőjét megvakíttatták, nehogy már felépítse másutt is a szerkezetet. Ennek ellenére a városháza tornyának oldalában lévő csillagászati óra a híres prágai óra mintájára készült, majd a második világháborúban elpusztult figuráit az 1950-es években szocialista realista stílusban alkották újra, így már nem apostolok és szentek, hanem proletárok és parasztok masíroznak óránként körbe-körbe.
Akár egy reneszánsz homlokzat valahonnan Észak-Olaszországból, pedig ez még továbbra is a Felső tér egy másik szelete. A kovácsoltvas kapun túl egy modern dizájnnal operáló söröző várja a népeket az időutazásra. Mivel ez az épületszárny közvetlenül a városháza templomra hajazó tornyos épületéből nyílik, idehaza már úgy meséltem, hogy Olmützben a templomban is söröző van.
Na, erről beszéltem, ez a dekoráció fogadja a betérőket. Láttam még egy szivarozó Winston Churchillt ábrázoló mellszobrot, ahol a politikus nyakkendője hosszan lógott a levegőben, meg volt néhány izgalmas festmény is a szomszéd teremben, ám végül mégsem ittunk ott csapolt Pilsnert, hanem tovább néztük a várost.
Zsófi például egyenesen a városra hágott, mely a lábai előtt hevert, bár kissé frászban voltam a maketten történő botladozását figyelve: komoly sérüléseket okozhatott volna valamelyik templomtorony egy esést követően.
Az érseki székesegyház, a Szent Vencel-dóm, hátterében a hatalmas bástyaszerű toronnyal. Engem mindenütt lenyűgöznek ezek a gigantikus méretű gótikus épületek, amelyek mellett mindig elfog valamiféle időtlen jelenvalóság, vagy mifene, vagyis hogy kicsit évszázadokra érzem magam magam a jelentől, bár látom az előtérben a kék parkolótáblát és feleségem piros kabátos alakját is, amik semmiképp nem köthető a 15. századhoz.
A templomban Wolfgang Amadeus Mozart 1791-ben komponált Requiemjét adta elő a kórus. Ez volt a zeneszerző utolsó darabja, egyben legelismertebb műve. Kicsit belehallgattunk, ami arra feltétlenül jó volt, hogy erősítette a fentebb vázolt középkori hangulatot.
Aztán a lányokat hátrahagyva fölsétáltam a végtelennek tűnő csigalépcsősoron a többiek után, mert valahogy lenyűgöző rálátni azokra a dolgokra, amelyek közt addig békaperspektívából néztem fel. Ilyenkor kicsit istennek érezheti magát az ember, és az mindig borzongtató. Nézzük, mit látott isten.
Először ezt a helyes leszbikus párt, akik két csókolózás, ölelkezés között leginkább egymást fotózták az intimitásul választott magaslaton. Később Péter szememre vetette, miért nem fotóztam őket "akció közben", mire mondtam neki, hogy perverz állat vagy barátom, bazmeg.
Ez például egy remek madártáv. Érdekesség, hogy valahol a kép közepén látszik két olyan lakás, amelyeknek hiányzik az oldalfala. Egyébiránt a bástya tetején nem számottevők a biztonsági intézkedések, a mellvéd elhanyagolható, alacsony, veszélyre intő tábla sehol, bár ki ne tudná, mi vár rá, ha leröpül abból a magasból?
Itt már lefelé, a csigalépcső előtti vaslépcsős szakaszon. Akár egy zenekari fotó a cd belső borítóján. Aztán gyorsan le, hogy jó szokásomhoz híven nyakamba vegyem visszafelé a belvárost Zsófi újra elveszett kabalájának, a Bakinak a keresésére, amit ugyancsak jó szokás szerint csaknem ott találtam meg, ahonnan indultam: a dóm előtti téren.
Az Alsó tér (Dolní náměstí) színes házainak sorában találtunk rá a Hanácká hospodára, ahol isteni hermelint ettünk áfonyaágyon, rukkolával a tetején, pestós pirítóson. Meg söröztünk. Miután Zsófi elálmosodott, és ennek hangot is adott, Évi hazavitte, én pedig folytattam az estét a tér átellenes oldaláról nyíló egyik kis utcában húzódó Casablanca nevű egységben.
Ennek a helynek meg az a különlegessége, hogy a csapolt Budweiser sör mellett erős a nemzetközi abszintkínálata, de én és néhány tettestársam az égetett szeszek közül a Becherovkát választottuk. Itt volt leginkább bulihangulat: csócsóban például Péterrel alkotott Kelenföldi Köcsögök névre keresztelt csapatunk verhetetlennek bizonyult, miközben folyamatosan rendeltük az italokat a szép pincérlánytól, köszöntöttük a szülinapos Pétert és hallgattuk a cseh újhullám rockosabb számait. Tartalmas nap, fasza kis este volt.
Folyt. köv.
