A macedón fővárosba pénteken reggel 9 körül indultunk, és Ohridban fel is vettünk egy rokonszenves lengyel párocskát, hogy aztán az egyébként roppant dekoratív orvostanhallgató lány végigbeszélje angolul az előttünk álló 170 kilométert. Nyelvgyakorlásnak, a népek barátsága erősítésének, a "Polak, Węgier, dwa bratanki / I do szabli, i do szklanki"-nak is jót tett.
Valahol félúton ebben az út menti kávézóban álltunk meg egy frissítőre, amit - utólag kiderült - suttyomban ők álltak. Szkopje előtt aztán elváltak útjaink, a nevükre sem emlékszünk.
Szkopjében mindössze három emlékezetes órát töltöttünk, de ez éppen elég volt, hogy lássuk az ordító kontrasztot a régi, történelmi városrész és az uniós pénzből felhúzott hamis disneylandes között. szemléltetésnek íme: a Diadalív. Macedóniának sok oka nem volt diadalívet emelni, hisz 1991 előtt egyszer sem voltak függetlenek: hol bolgár, hol török, hol görög, hogy jugoszláv, hol részben albán fennhatóság alá tartoztak, nyelvük, múltjuk, etnikai összetételük finoman szólva is erősen kevert, ami nem baj, csak nem indokolja a nemzetállami múltat idéző történelminek tűnő objektumok felhúzását,
mint például ez a giccses barokkos, csilivili híd a túlparton álló baszom nagy épületekkel, és ilyenekből egy egész városrész épült. Valószínűleg ilyenek lepték volna el mára az egész várost, ha nem zavarják el az ottani OV-t a bandájával, és nem érkezik egy normális szociáldemokrata kormány, amelyik leállíttatta a gigantikus építészetet.
Mert minek is műbarokk gusztustalanság, mikor van egy gyönyörű Old Town-ja, mecsetekkel fürdőkkel teli török bazársora is Szkopjének, ahol
ilyen autentikus ételeket lehet enni? Menjetek el Szkopjébe, merüljetek el mindkét városrészben, rendkívül tanulságos lesz, azonkívül látom benne a felhőtlen kikapcsolódás lehetőségét is, és van állatkertje.
Folyt. köv.
