ablakpárkány

indított minket a szombat éjjel leszakadt nagy mennyiségű hó, ami vasárnap reggelre is megmaradt, ám olyan gyors ütemben olvadt, hogy mire 11 óra után kiértünk a Bikás-dombhoz, már csak pocsolyák között tudtunk lecsúszni a sárban, jól át is ázott mindenünkZsófi mindenesetre fittyet hányt a víznek, és érdeklődve tanulmányozta a gombamód megszaporodott hóemberek egyikét, aki már maga is sárból vétetett.. mi tagadás, már nagyon elegünk van a télből..

is ismerkedett Zsófi szombaton, barátainknál Budaörsön, Márti kisfia ugyanis a képen látható elektromos játékautó tulajdonosa, és mivel náluk töltöttük a délutánt/estét, Zsófi is kipróbálhatta a járművet. pontosabban kipróbálhatta volna, de nemigen merte nyomni a pedált, mert akkor elindult az autó, az pedig megijesztette Zsófit, ezért tologatnunk kellett előre-hátra, ő pedig tekergette a kormányt. ja, még be kellett kapcsolnunk neki az autórádiót, amiből popslágerek szóltak, úgyhogy így autókázott Zsófi

érkezett Zsófi, egyenesen a levegőből, legalábbis a fotó olyan, mintha éppen most landolt volna afféle Mary Poppinsként, holott néhány perce vásároltuk a készséget a jobboldali bababoltban, még szerencse, hogy rá tudtuk venni a békásra, mert a másikon valami ellenszenves rágcsáló virított narancssárgábannéhány lépéssel arrébb, a könyvtár felé pedig láttuk ezt a kitört lámpaoszlopot, amit azóta már biztosan kicseréltek vagy megjavítottak volna egy normális ország normális városában, ami nem a miénk. csak feltételezni tudom, hogy valami baromi erős ifjú magyar rúgta ketté a vasat nemzeti felbuzdultában, talán épp a mindent betöltő Sorosra gondoltés megtaláltuk Zsófi új játékszerét is, a 4-es metrót, amely vezető nélkül hasítja az alagutakat egy teljesen fölösleges útvonalon, de így legalább Zsófi lejátszhatja, mintha ő vezetné, és nem a számítógépes programígy végre akad egy közlekedési eszköz, amelyen nem kell idegbajba hajló küzdelmet folytatnunk lányunkkal a nyugton maradásért. köszönjük BKK

a Török Udvaron keresztül közelítettük meg a délelőtt fő attrakcióját, a Deák Gyűjtemény - Városi Képtár nevű intézményt. párom a portán mindjárt exponálta magát azzal a kijelentésével, hogy bennünket a 19. századi Deák-gyűjtemény nem érdekel, csak az időszaki fotókiállításra jöttünk. csakhogy a Városi Képtár anyagának köze nincs Deák Ferenchez és a 19. századhoz: Deák Dénes műgyűjtő kortárs magyar képzőművészek munkáit halmozta fel, azokból rendezték be a 20. századi tárlatot, és rendezték be roppant hangulatosan a három épület egybenyitásából kialakított, zegzugos, csigalépcsős belső tereketez a kép a pályázati fotókiállítás termében készült. külön aranyos, ahogy Zsófi kiint a képből. jó fotót egyébként keveset láttunk, de nekem tetszett Oláh Gergely Máté alábbi képe: mezítlábas lány Shakespeare-t olvas az utcána fő produkció a Kőhíd című időszaki Kádár Béla kiállítás volt, amelyen a mester 49 festményét tették a falakra. megállapítottam, hogy KB egyik kedvenc festőm a 20. századbólTrió című képe előtt fotózkodtunk. külön jó, hogy az egykor csellózni tanult Évi mellett épp a csellós lány látszikZsófi eközben birtokba vette az ülőalkalmatosságot, amelyen üvöltve szaladgált körbe, aztán rohangált a parkettán is, beleverve az ideget a tárlat látogatóiba. egészen addig, mígmeg nem találta a puzzlekockákat, és el nem kezdett megszállottan pakolásznipersze esze ágában sem volt a kirakható képeket reprodukálni. épületeket emelt, alagutakat, ablakokat, tornyokat, fáradhatatlanulén meg megint csak elképedtem, milyenek a kisgyerekek: sok még a homály a fejükben, de rendkívül kreatívakmegzabáltam volna, ahogy cipelte azokat a nála csaknem nagyobb kockákat!aztán az építkezés befejeztével elcsaltuk ebédelni a már említett Isztambul Grillbe, majd hazafelé megnéztük Évi szülőházát a Kassai utcában: a kis Vica itt kirakózottvisszafelé útba ejtettük Telkit, ahol a Csehülünk nevű vendéglőben találkoztunk Kriszta barátunkkal és néhány családtagjával, és egy pohár remek cseh sörrel öblítettem le a korábbi pocsék ebédet. összességében nagyszerű volt a szülinapi hétvége! 

volt első komolyabb idei úti célunk, kis tárnoki bolyongás után megtaláltuk a helyes utat, és simán leparkoltam a Platán Hotel előtt. szobánk elfoglalása után rögtön elindultunk a Belvárosba, miközben megállapítottuk, hogy ilyen gyönyörű tavaszias időre még nem volt példa január elején a mi életünkben. az egyik sarkon elfogyasztott gyors lepények után Belváros, sétáló utca, Városház tér. néhányan lézengenek a csodás napsütésben, alig nyitva egy-két vendéglátó egység, azok viszont dugiga kép csaknem közepén látható Isztambul Grillbe csak másnap tértünk be ebédelni. kár volt. a hely a vendéglátás megcsúfolása. háromnegyed órát vártunk a vastagon ételszagú emeleten, az étel borzasztó silány volt és drága. kerüljétek!láttunk aztán egy esküvői ruha-fotózást a mesterségesen archaizált házfalak közöttelhaladtunk a Fekete sas Patikamúzeum mellett, de annyira nem érdekelt a régi gyógyszeres tégelyek és patikamérlegek látványa, hogy betérjünkés a sétáló utcában készült ez a fotó is, amihez kedves barátom, Adika azt fűzte hozzá a Fb-on: Rózsaszín Bombázóa Hetedhét Játékmúzeumba viszont azonnal bementünk, és tetszett is a látnivaló, bár több lehetne a gyerekeknek az interaktív szolgáltatás. igaz, Zsófit annyira lekötötte a szőnyegen kipakolható favasút, hogy hosszas hisztizés után volt csak hajlandó elindulni (én közben kiraktam Réber László egyik rajzát, lsd alul)a kiváló Játékmúzeumból kisétálva elhaladtunk a patinás Árpád Fürdő mellett, melynek meglátogatása fel sem merült bennem, mert sokallottam a tarifát, ráadásul nem tudom, tetszene-e az iszappakolás. talán az erotikus masszázs, de hát nős vagyok..Kati nénivel, a fertályos asszonnyal azért flörtöltem kicsit. jól látható a szobron, hogy valami rejtélyes okból mindenki a néni arcát taperolja. a szobor erősen emlékeztet a Pozsonyban megszokott figurákra, például a csatornából előbújó munkásra vagy a postás lányokraa rendkívül giccses Mátyás-kút ésa szintén patinásra vett műanyag ízű Varkocs tér érintésével eljutottunk az igazán szép
Óramúzeumba, meghallgattuk az egyik órajátékot is, viszont a kiállítást nem nézhettük meg, mert csak hétköznap fogad előre bejelentkezett látogatókat, nem tudni, miértez az udvari bolond szobor viszont jól mutat a levegőben, ha nem tévedek, Mujkó névre hallgatidőközben beesteledett, így a Szent István-székesegyházat már csak kivilágítva tudtam lefotózni, belülről pedig megállapítani, hogy sokkal monumentálisabb, mint az kívülről sejlik. egyébként csilivili barokkellenben az oldalában a feszület meglepően modern ábrázolása látható, de lehet, hogy csak silány anyagból öntötték, és meggörbült a nyári kánikulában, szegény Jézussal együttkávézni, sütizni betértünk az Alba Pláza melletti Corso Cukrászdába, ami amolyan műbékebeli dizájnnal kialakított, alig tízéves hely, szolid árakkal, barátságos pincérnővel. 2400 forintot csak ott hagytunkotthonra vettünk sajtos-tejfölös lángost, ami nyomába nem léphetne kedvenc szentendrei lángosunknak, de azért megettük. este még egy jót szaunáztam a szálláson, közben Zsófi megvadult, de aztán aludtunk reggelig

folyt. köv.

borították ma reggel Zsófi matracát, miután ráöntöttük a három csomag tartalmát és lányunk azon nyomban lecsupaszította az egyiket, nem sokkal később a másikat is. nem akarta megenni őket, csak kíváncsi volt, mi lapul az alufólia alatt. természetesen húsvéti csokinyuszi. az igazi örömöt a mandarin, banán, gránátalma mellett az aszalt gyümölcsök és a magvak jelentették, bár kicsit csalódott volt Zsófi, hogy nem várta meg a Mikulás, amíg felébred. délután megtudjuk, mit szólt a bölcsődei alakításhoz. vajon tényleg jó, hogy ilyen hülyeségekkel traktáljuk a gyerekünket?

esett csütörtökön, idén először, arra ébredtem, hogy kavarognak a hópelyhek az ablak előtt, viszont rögtön elolvadt a Karolina út betonján és füvén is. ellenben Budakeszin és Nagykovácsiban rendesen megmaradt (a kép a nagykovácsi Faluház ablakából készült) mi az oka, hogy ez az egyszerű természeti jelenség évről évre, még 50 pluszosan is megdobogtatja a szívemet? olyan gyermeki örömmel tudok a hóesésre, a hóborította tájra tekinteni, mint kevés más dologra. miközben tudom, hogy ettől nem tisztul meg semmi, a fehérség alatt ugyanolyan mocskos ez az ország, mint máskor. de azért jó a hó

teliholdkor - lehetne a ma este Budaörsön készült kompozícióm címeaz ötlet közhelyessége ellenére sem rossz, a kép minősége igen, sajnos, a mégoly okos telefonommal sem lehet sötétedés után jobbat készíteni. mellesleg baromi hideg volt ma este, a kamaraerdei Mikulásra várva csaknem odafagytam az aszfalthoz. azért az vicces volt, amikor a Mikulás megkérdezte az egyik gyerkőcöt, milyen ajándékot szeretne, azt a választ kapta: laktóz és glükózmenteset...

az alábbi kiírást láttam Budaörsön a minap: az eufemizmus mintapéldája a szöveg. valójában azt akarta írni az egyébként nem magántulajdonban lévő zöldfelülettel szemben lakó illető: ide ne szarasd a büdös dögödet, vagy vidd magaddal a szarát a kurva anyádba, te köcsög! persze ilyet nem írnak a finom budaörsiek, így lett belőle a fenti végtermék

ismét eltelt egy év, megint fölgyújtották a szeretet lángjaival a Dürer Rendezvényházat krisnás barátaink. a menü ezúttal is pazar volt, alább az étlap, az ételek egy részét már jól ismeremés hogy ne csak betűformában lássátok az étkeket, íme, a főétel egyetlen tányérra álmodva így nézett kielfogyott minden, megint telehassal mentem haza, még szerencse, hogy a Körtérig elfuvarozott Gabi lányom, akivel együtt töltöttem ezt az estét (Évi otthon maradt a megbetegedett Zsófival)jövőre már Gabi is kapott szóbeli meghívást, bár Kata szerint kinőtték a Dürert, jövőre svédasztalos vendéglátást fontolgatnak más helyszínen. Gauranga!

találtam tegnap este a műsor után hazafelé villamosoztomban (micsoda szó!), mégpedig valahol a Margit körúton, a 17-es egyik megállójával átellenbenmegtetszett a szó, és eszembe juttatta azt a nászutunkon látott kora reggeli shkodrai életképet 2011-ből, amelyen albán férfiak ücsörögtek javarészt magányosan az út menti kávéházak teraszain, előttük egy bögre erős kávé és egy pohár pálinka, azaz raki. szinte kivétel nélkül dohányoztak

tükörből menet közben fotót készíteni a naplementéről amolyan művészieskedés, nevezhetném minden további nélkül giccsképzésnek is, de egyszerűen nem tudtam ellenállni a látványnak vasárnap délután az M7-esen, valahol Fenyves magasságában. ez lett belőle

is kimentünk múlt szombaton, segítettünk káposztát szüretelni, szeletelni és zsákolni, mérni Évi szüleinek, ott készültek ezek a képek Zsófiról, amint tömi a szájába a friss káposztaleveleketmondtam is Évinek, hogy sikerült összehoznunk egy nyulat. a hideget leszámítva jó volt dolgozgatni kicsit, viszont sajnálattal láttuk, hogy Sanyi nagyon nehezen bírja a munkát, egyáltalán a mozgást, nagyon gyakran kellett leülnie pihenni. igaz, csaknem 70este elmentünk még a Fő térre, hogy meghallgassuk a Márton napi kórusmuzsikát, igyunk forralt bort, együnk zsíros kenyeret, és beszélgessünk Fentős Kriszékkel. összességében jó nap volt

története jut eszembe egykori alma materem, a Kaffka Margit Gimnázium (bocsánat, Szent Margit Katolikus Gimnázium) kertjében álló nőszoborról, ami valószínűleg magát Szent Margitot ábrázolja, és őszintén szólva nagyon tetszett nekem Szabó Magda története filmen, aztán könyvben is, és a szobor körüli kerengő is gyakran vonz, mikor arrafelé biciklizem a Ménesi úton, szép időben szívesen bemennék olvasgatni az egyik padon ücsörögve, csakhogy a kert nem nyilvános, érdekes mód az én világi időmben sem volt az, még nekünk, odajáró gimnazistáknak sem, igaz, nem is volt ilyen takaros (emlékeim szerint csak valami dzsumbuj volt). a legszomorúbb, hogy soha egyetlen gimnazistát, de még tanárt sem láttam ott sétálni, olvasgatni vagy önkielégíteniimhol pedig egy másik szentecske ugyanabból a kertből, talán Márton, az alkoholisták védőszentje, aki egyszerűen magába szívta a megmentendő alkeszekből az alkoholt, és amúgy ittasan képtelen volt megállni a saját talapzatán, ezért kikötötték egy oszlophoz, hogy le ne szökjön a hegyről az egyik Villányi úti kocsmába

szinte egyáltalán nem szólt szombaton ebédidőben a Blaha Lujza téri ételosztás közben, bár egy krisnás fiatalember játszott valami hasonlót tangóharmonikán a háttérben, én leginkább az étolajak kiosztásával voltam elfoglalva, hogy mindenkinek jusson, hogy kihez-kihez legyen egy-egy kedves szavam, hogy figyeljem, nehogy valaki elcsaklizzon valamit a pultrólránézésre a sorban állók zöme valódi rászoruló volt, míg egyesek csak üzleti megfontolásból álltak be újra és újra a sorba, hogy aztán a felhalmozott élelmiszereket, olajat, lisztet, cukrot, margarint, datolyát, kukorica- és babkonzervet pénzért, esetleg kannás borért tovább adják az igazán éheseknek. volt olyan pofátlan nő, aki vagy negyedszerre is belopózott a sorba, és a szemünkbe hazudta (egy-egy civilrádiós nő között álltam), hogy életében először van ott. na, akkor legszívesebben rákiáltottam volna, hogy az nem baj baj, hogy szegény, az viszont igen, hogy egy rohadt élősködő. persze valójában ez az illető is rászoruló a maga tahó módján. mindent egybevetve jó élmény voltKatával is tudtunk beszélgetni egy kicsit, legközelebb is szívesen beállok az ételosztók közé, akárcsak szombaton, az élelmezési világnapon. (jó volt egykor pogózni is a Sziget Krisna-sátrában a punkosra vett mantrára) gouranga

utcáról egészen múlt péntekig nem hallottam, aztán egy villámgyors döntéssel feltoltam a biciklimet az óbudai meredek utcán, miközben kiderült, hogy az egész városrésznek Felhévíz a neve, mint mondjuk Újbudán Szentimreváros, szóval meredek és kacskaringós és zsákutcás, és festői onnét a panoráma, ha épp jut időd lenézni a városra két tüdőkiköpés közöttha nem érd be a villanyoszlopokra ragasztott felhívással: Eltűnt Túró Gróf!!!, a macska, kérik a becsületes megtalálót, hogy. kedves blogolvasóim, ha találkoztok a Gróffal, juttassátok vissza őt az övéihez. köszi

lábtörlőt hirdet az óriásplakát, amiről menten eszembe jut a Szilvia papírtörlő, a Bianka papír zsebkendő, vagy az Adél felmosórongy, és azon gondolkodom, mivel érdemelték ki a fenti nevű nők, hogy nevüket összemossák a piszok, a takony és egyéb szennyeződések fel- és eltakarításával, amit mondatba foglalva még szemléletesebbé tehet a honmacsó: - Beletörlöm a sáros cipőm Lindába, - Felmosom Adéllel a szart. - Kifújom Biankába a taknyom. a kurva anyjukat

kört tekertem ma délelőtt Budatéténybe, ragyogó napsütésben, ragyogó hangulatban. kiváló alkalom volt, hogy ezúttal is kellő mélységben átgondoljam a dolgaimat, mintegy meditatív módon használjam a biciklizés nyújtotta monotóniát és a szép tájat, amerre jártam. arra jutottam, hogy tök jó életet élek! persze lehetne minden egy kicsit jobb, tartalmasabb is, de a lehetőségeimet elég jól kihasználomszívesen megyünk nyaranta a Dunaparty nevű bícsre, egy-egy jó sör, lángos vagy fagyi reményében, és nem szoktunk csalódni. a mobilvécé nem volt a helyén, ellenben áll már a melegedő, bár ez a mai 22 fokban még nem aktuális. az előtérben látható Austin1300 gépkocsi igazán impozáns, a rendszámból nem derítettem ki, honnan jöttáll ott viszont a megszokott emeletes buszok mellett egy új járgány, ami engem egy Roburra emlékeztetett.legalábbis ez a szó jutott eszembe, de itthon megnézve a képeket, már nem tűnik olyan roburosnak. lehet esetleg valamiféle kétéltű járgány? ha valaki ráismer, írja meg, kéremíme, a láthatóan bezárt Lépcsős kocsma, ahová még tizenévesen látogattunk el párszor barátainkkal, mivel egyik szakmunkástanuló haverunk, a Minkovics, pincérnek tanulván ott gyakornokoskodott, és személyi nélkül is kiszolgált bennünket sörrel. egyik alkalommal rendőrök léptek be, és kérték az igazolványainak. Ruffió barátunké darabokban volt. kártyaként kiterítette a lapokat, és kajánul azt mondta a rendőrnek: húzzon, biztos úr! ott volt még Ducmen és Perke, ha jól emlékszem. a következményekre nem emlékszem, nyilván felírtak minketerre a csodálatos játékra a Kampónában leltem. egyszerűen nem találok szavakat. mókás rénszarvasocskák ugrabugrálva húznak egy virágmintás szánt, amelyen egy fagylaltot nyaló medve (vagy macska) ül zöld sálban. gondolom, a gyermek némi szülői pénzérme bedobása után beülhet az állat mögé, és akkor reng alatta az alkalmatosság. kampómataez már a Sajtkuckó visszafelé. sajnos mindig zárva, amikor arra biciklizem, bár szívesen megnézném, miféle sajtok kaphatók ott, milyen áron. (ez valami sajtüzem bejárata egyébiránt, úgyhogy arra tippelek, nagyker áron lehet sajtokhoz jutni)végül egy búcsúkép az út hangulatához. ez itt kizárólag kerékpárút, alighanem a legszélesebb az országban. valahogy jó folyó mellett hajtani. erről mindig az jut eszembe, amikor Amszterdamból egy kerékpárútnyi töltésen bicikliztünk el Évivel a mintegy 30 kilométerre lévő markeni világítótoronyig, balra is, jobbra is víz, az Amszterdami-öböl, szűkebben a Markeni-tó, rengeteg madár, a kölcsönbringa elülső kosarában jóféle holland dobozos sörök, szóval az ember kényelmesen teker, néha előrenyúl egy doboz sörért, kortyol, nézi a vizet és a madarakat, és arra gondol, hogy nagyszerű dolog a létezés, pedig általában nem az. a ma délelőtti 3 órában nekem az volt

arcfestést akart Zsófi ma délelőtt a budaörsi állatok világnapján, hát, megkapta. még most, délután is macskásan rohangál a lakásban, tükrök előtt meg-megállva, csodálja új külsejét. apósom szerint ez borzasztó, az első lépés a tetoválás és a piercingezés felé, de szerintem ez hülyeség. szép vasárnapot!

embert láttam hazafelé a Bartók Béla úti Budapest Bank éjjel-nappali automatás előterében - legalábbis átmenetileg hajlékos, mert nincs kétségem afelől, hogy amint egy baromarcú pénzfelvételre ácsingózó bankoló felhív valamiféle ügyeletet, a kivezényelt kommandósok menten kihajítják, esetleg jól meg is verik szerencsétlent, de legkésőbb reggel mindenképpen takarodnia kell a meleg fedél alól. legalább átmenetileg jobb körülmények között pihent, mint az utca. nézzétek a kikandikáló pipaszár lábait.. engem egészen megindítottak(mellesleg ma délután, mikor láttam azt a Vészhelyzetet, amelyben egy balesetben meghalt anyuka és apuka, az ütközést kisebb karcolásokkal túlélő hat- és tízévesforma kislánynak és kisfiúnak pedig el kell mondaniuk az orvosoknak, hogy a szüleik nincsenek többé - hát, bevallom, elbőgtem magam. úgy látszik az öregedés együtt jár az elérzékenyülések gyakoriságával, legalábbis nálam. nem szeretnék picsogó vénember lenni, na)

című lemezét mutatta be tegnap este a Kovács Linda Trió (az énekesnő mellett Dés Andris, dob, ütőhangszerek és Fenyvesi Marci, gitár, effektek) az Opus Jazz Clubbana koncert már ment, mire a rádióból átbicikliztem Ferencvárosba, de megérte. élőben is nagyszerű ez a zene, legfeljebb a hely volt számomra túl trendi, amolyan műanyagos, de nem csak ezért léptem le a szünetben, hanem mert borzasztó fáradt voltam este 10-re. Linda fantasztikus, hallgassátok szeretettel!

készítés közben készítettem ezt a meglehetősen életlen képet Zsófiékról. mondjuk, ha a konyhafal higiéniájára gondolok, inkább jótékonynak nevezném a homálytaz azonban jó, hogy Zsófi - nincsenek illúzióim: egyelőre még - lelkesen veszi ki a részét az itthoni tennivalókból, imígy sajátítva el például a sütés és főzés csínját-bínját (ezt hogy a faszba kell helyesen írni? 

dicső rónaság - írta valamelyik koszorús költőnk, talán Petőfi Sándor (ő, méghozzá az Úti levelekben), ezért elhatároztuk, hogy Zaklatott oradeai indulásunk után nem Debrecen irányában utazunk haza, hanem útba ejtjük a magyar pusztát. mondjuk,  sehol tikkadt szöcskenyájak, esett az eső, ezért csak a Kilenclyukú hidat vettük szemügyremegszámláltuk a lyukait: csakugyan kilenc van belőlük. azért persze bemerészkedtünk az egyik boltív alá is, és örömmel tapasztaltuk, hogy olvasnivalót is rejtenek a málló falak: egykori látogatók őszinte vallomásait ott tartózkodásuk örömeiről és bánatairól. egyik kedvencünk (betűhív átírással): Győrből gyüttünk, jó vót, de má elfárattunk. gyönyörő!villámlátogatásunk végére is maradt is egy kis móka-kacagás. az eső miatt alig voltak turisták, ellenben számos szoboralak népesítette be a környéket: csikósok, juhászok, subába burkolózó parasztok és asszonyaik. na, az egyik szoborcsoportba beálltunk mi is (különösen Kenő nyújtott emlékezeteset)mindent egybevetve, ez a pillanat volt a legderűsebb a háromnapos kiránduláson. köszönjük! hazafelé megebédeltünk a tiszafüredi Park Étteremben (bográcsgulyás, milánói spagetti, felejthető), de arról már nem készült fotó. 6 körül Mátramindszentre értünk, onnan Johival haza. legközelebb mindenszentekkor megyünk nagyobb útra: Csorna-Bogyoszló-Szilsárkány-Keszthely. külföldre pedig április elején a cseh Olmützbe. jó itthon!

nem szép város, csupán nagy, hisz magyarul Nagyváradnak hívják, és a hazai nagyvárosok népességéhez mérve valóban nagy várad. ami leginkább vonzó számomra a településben, hogy Ady erősen kötődött hozzá. persze mint jelentős román költőén meg jelentős román olvasó vagyok, ahogy a képen is látszik. egy másik téren pedig egy szobrokba faragott lírikus asztaltársaság fest olyan képet a városról, mintha valamiféle irodalmi fővárossal lenne dolgunk(balra máris felbukkant egy kékharisnya, vagy Esterházyval szólva: kékharis). sajnos a kilátások a literatúrásnál sokkal rosszabbak, mint például az, amelyik a hetedik emeleti panellakásunk erkélyéről készített fotón látsziktalán a képen is látszik, hogy egy borzasztóan forgalmas helyen szálltunk meg, a villamosok iszonyú zajosan jártak az ablakaink alatt, ráadásul éjszaka egy lótetűre emlékeztető munkagép is tevékenykedett a síneken, rettenetes hangokat hallatva. persze a belvárosban is láttunk érdekes utakategyébként az épülő lövészárok mögötti klubban Guns n Roses unplugged banda játszott. tömeg volt, hangerő, és annak a kockázata, hogy a klub elé kilépő illuminált fiatalok nagyokat esnek a betonlapokon. mindez nagyon közel található a Fő, ma Republicii utcához, illetve a nevezetes Fekete Sas palotához, amelyben egymást érik a szinte elviselhetetlenül hangos bulihelyekakadtak persze hangulatos részek is a városban, például ez a kedves passzázs a lakóhelyünknél, amelyet vasárnap néhányszor az idegbaj határán is végigjártunk, hol a lezárt lakásban felejtett igazolványok, hol bizonyos baki visszaszerzése okán. defeltétlen érdemel némi szemrevételezést a fenti étterembelső is, ahol első este vacsoráztunk mícs vagy románul mititei nevű ételt, ittunk pálinkákat és Silva nevű helyi sört (bár Kenőék inkább az elhíresült Ciuc (Csík) nevűt kóstolgatták. szóval: giccsparádé vagy autentikus rokokó belső?ugyancsak nehéz megfejteni, hogy a sétálóutcában felújított régi házak miért ilyen rikító színűekre lettek újrafestve, és ez összességében inkább szép, vagy ronda? a képen talán a Moskovits Miksa-palota, ám ez koránt sem biztos, csak a Wikipédián találtam egy hasonló színben pompázó hasonló épületet. mellesleg ezek között az épületek között ettük a legjobbat a Cyrano Étteremben: isteni csorbát és húsokat húsokkalés íme, a nagyváradi vár, aminek az a különlegessége, hogy abszolút síkságra épült, szemben az eddig általam látott várakkal, amelyek mind hegyekre és dombokra. ez azonban afféle földszintes. talán leginkább a mi komáromi várunkra hajaz. szépen újrafestették, de lélekrombolóan semmitmondóaztán a vár mellett magasodik ez a műmárvány templom (jó pár lepusztult panelháztól övezve) egyelőre nem találok rá sehol, hogy melyik lehet ez a monstrum, de annyi biztos, hogy inkább hideg és taszító, semmint barátságos és hívogatóa Moszkva Presszó legalább jó hely, tulajdonképpen egy romkocsma a belvárosban, egyszerű fa asztalokkal, kényelmes karosszékekkel, függőággyal. sajnos szombat este egy jó nevű, de pocsék debreceni popegyüttes, az Éva Presszó koncertezett, amibe épphogy belehallgattunk. ott azért ittam Unicumot is, gömbölyű palackbólmajdnem búcsúzóul álljon itt egy igazán hangulatos kép az Ady által a párizsi Szajna-parthoz hasonlított Nagyváradról. elképzelhető, hogy jól is tudja magát érezni ott az ember. ugyanakkor most is éreztem azt, amit eddig mindhárom romániai utam alkalmával: van abban az országban valami nyugtalanító, valami taszító, ami akadályozza, hogy szívembe zárjam azokat a városokat és tájakat. máskülönben Nagyvárad nem ér három napot. talán egy háromórás kirándulás tömény élvezetet jelentett volna, így javarészt "be kellett érnünk" egymással, ami azért jó voltlegvégül Zsófika cicával, miután másodjára is sikeresen behatoltunk a lépcsőházba, föltörtük a bedobott kapukulcsért a lelakatolt postaládát, hogy visszamenjünk a lakásban felejtett holmijainkért: személyi igazolványokért, mobiltelefonért, készpénzért, Zsófi csicsiséért, a bakiért. ha nem tesszük, még mindig Nagy-Romániában bolyonganánk, ami azért elég rémisztő perspektívának tűnt...

leginkább valami folyó, vagy legalább valami patak, esetleg némi állóvíz. de nincsen. ez mondjuk nem Kósa Lajos bűne. a történészek máig értetlenül állnak a jelenség előtt, hogy települhetett egy mára ekkorára (Budapest után a 2. legnépesebb) duzzadó város egy vízi közlekedéstől elzárt sztyeppére? próbálkoznak ezzel-azzal, például egy hallatlanul giccses, magyarkodó szökőkúttal a főutcán, de inkább ne tennék. maradjunk a látnivalóknáljól fest a Református Kistemplom (mintha nagyobb lenne a híres szintén református nagynál) és egész jó állapotban a Pásti utcai ortodox zsinagógaés természetesen a másik, a Kápolnás utcai zsinagóga is nemrég lehetett felújítva, ami köszönhető talán annak is, hogy Debrecenben él Magyarország legnagyobb vidéki zsidó közösségetetszett még az egykor kultuszhelynek számító Apollo Mozi portálja (melynek bejáratán épp egy híres életművész távozott ott jártunkkor)de valójában a tiszta és rendezett jelzőkön túl igazán nem volt semmi, amit kiemelnék Debrecen kapcsán, igaz, mindössze másfél órát töltöttünk a városban. ráadásul az Arany Bika Szálló előtt árusított két fagylaltozó is vizes fagyit árul, 250 Ft/gombóc áron. sok. akárcsak az alábbi utcatáblán olvasható számokcsoda, hogy nem tévedtünk el. sürgősen folytattuk utunkat Nagyváradra