ablakpárkány

nem szép város, csupán nagy, hisz magyarul Nagyváradnak hívják, és a hazai nagyvárosok népességéhez mérve valóban nagy várad. ami leginkább vonzó számomra a településben, hogy Ady erősen kötődött hozzá. persze mint jelentős román költőén meg jelentős román olvasó vagyok, ahogy a képen is látszik. egy másik téren pedig egy szobrokba faragott lírikus asztaltársaság fest olyan képet a városról, mintha valamiféle irodalmi fővárossal lenne dolgunk(balra máris felbukkant egy kékharisnya, vagy Esterházyval szólva: kékharis). sajnos a kilátások a literatúrásnál sokkal rosszabbak, mint például az, amelyik a hetedik emeleti panellakásunk erkélyéről készített fotón látsziktalán a képen is látszik, hogy egy borzasztóan forgalmas helyen szálltunk meg, a villamosok iszonyú zajosan jártak az ablakaink alatt, ráadásul éjszaka egy lótetűre emlékeztető munkagép is tevékenykedett a síneken, rettenetes hangokat hallatva. persze a belvárosban is láttunk érdekes utakategyébként az épülő lövészárok mögötti klubban Guns n Roses unplugged banda játszott. tömeg volt, hangerő, és annak a kockázata, hogy a klub elé kilépő illuminált fiatalok nagyokat esnek a betonlapokon. mindez nagyon közel található a Fő, ma Republicii utcához, illetve a nevezetes Fekete Sas palotához, amelyben egymást érik a szinte elviselhetetlenül hangos bulihelyekakadtak persze hangulatos részek is a városban, például ez a kedves passzázs a lakóhelyünknél, amelyet vasárnap néhányszor az idegbaj határán is végigjártunk, hol a lezárt lakásban felejtett igazolványok, hol bizonyos baki visszaszerzése okán. defeltétlen érdemel némi szemrevételezést a fenti étterembelső is, ahol első este vacsoráztunk mícs vagy románul mititei nevű ételt, ittunk pálinkákat és Silva nevű helyi sört (bár Kenőék inkább az elhíresült Ciuc (Csík) nevűt kóstolgatták. szóval: giccsparádé vagy autentikus rokokó belső?ugyancsak nehéz megfejteni, hogy a sétálóutcában felújított régi házak miért ilyen rikító színűekre lettek újrafestve, és ez összességében inkább szép, vagy ronda? a képen talán a Moskovits Miksa-palota, ám ez koránt sem biztos, csak a Wikipédián találtam egy hasonló színben pompázó hasonló épületet. mellesleg ezek között az épületek között ettük a legjobbat a Cyrano Étteremben: isteni csorbát és húsokat húsokkalés íme, a nagyváradi vár, aminek az a különlegessége, hogy abszolút síkságra épült, szemben az eddig általam látott várakkal, amelyek mind hegyekre és dombokra. ez azonban afféle földszintes. talán leginkább a mi komáromi várunkra hajaz. szépen újrafestették, de lélekrombolóan semmitmondóaztán a vár mellett magasodik ez a műmárvány templom (jó pár lepusztult panelháztól övezve) egyelőre nem találok rá sehol, hogy melyik lehet ez a monstrum, de annyi biztos, hogy inkább hideg és taszító, semmint barátságos és hívogatóa Moszkva Presszó legalább jó hely, tulajdonképpen egy romkocsma a belvárosban, egyszerű fa asztalokkal, kényelmes karosszékekkel, függőággyal. sajnos szombat este egy jó nevű, de pocsék debreceni popegyüttes, az Éva Presszó koncertezett, amibe épphogy belehallgattunk. ott azért ittam Unicumot is, gömbölyű palackbólmajdnem búcsúzóul álljon itt egy igazán hangulatos kép az Ady által a párizsi Szajna-parthoz hasonlított Nagyváradról. elképzelhető, hogy jól is tudja magát érezni ott az ember. ugyanakkor most is éreztem azt, amit eddig mindhárom romániai utam alkalmával: van abban az országban valami nyugtalanító, valami taszító, ami akadályozza, hogy szívembe zárjam azokat a városokat és tájakat. máskülönben Nagyvárad nem ér három napot. talán egy háromórás kirándulás tömény élvezetet jelentett volna, így javarészt "be kellett érnünk" egymással, ami azért jó voltlegvégül Zsófika cicával, miután másodjára is sikeresen behatoltunk a lépcsőházba, föltörtük a bedobott kapukulcsért a lelakatolt postaládát, hogy visszamenjünk a lakásban felejtett holmijainkért: személyi igazolványokért, mobiltelefonért, készpénzért, Zsófi csicsiséért, a bakiért. ha nem tesszük, még mindig Nagy-Romániában bolyonganánk, ami azért elég rémisztő perspektívának tűnt...