ablakpárkány

1980. június 8-án vasárnap általános, azaz egyidejű országgyűlési és helyi tanácstagi választást bonyolítottak Magyarországon. Ez volt a Kádár-rendszer utolsó előtti demokrácia-paródiája, lévén, hogy a Hazafias Népfront jelöltjei és az MSZMP jelöltjei nagyjából átfedésben voltak. (Ahogy Nagy Feró elvtárs énekelte a Láng Művelődési Házban: "Egy út van előttem/Melyiket válasszam?") A 352 választókerületben alig valamivel több, mindössze 367 jelöltet indítottak. A 352 képviselőből 152 volt párttag, 100 pedig pártonkívüli, de valamennyi aláírta előre, hogy egyetért a Népfront irányelveivel, anélkül nem is indulhatott volna. A választás, vagy inkább szavazás napjára általános alkoholtilalmat vezettek be, hogy a választásra jogosultak tiszta fejjel, józan megfontolásból dönthessenek a kerületek zömében egyetlen jelölt javára.
        1980-ban 16 éves gimnazisták voltunk, még nem rendelkeztünk választójoggal, de azon a vasárnapon, a szavazás napján, ami éppen a 2. középiskolai tanévünk végére esett, józan megfontolásból szerettünk volna alaposan berúgni, így köszöntve az előttünk álló nyári szünetet. Csakhogy az alkoholtilalomba az is beletartozott, hogy a vendéglátó helyek mellett a közértekben sem lehetett alkoholhoz jutni, ezért elhatároztuk, hogy előző nap, szombaton jól bevásárolunk szeszekből, majd az árut eldugjuk a Gellérthegyen. Úgy is tettünk. Akkor még nem tiltotta semmi, hogy a boltban kiszolgáljanak gyerekeket szeszes itallal vagy dohányáruval.
        A kérdéses nap délelőttjén vagy hatan-nyolcan, hosszú hajú, csőnadrágos, szakadt pólós hülye gyerekek fölmentünk a Gelázsra, hogy míg birka felmenőink demokráciát játszanak, előhalásszuk a rejtekhelyről az eldugott pálinkát, söröket és borokat. Mind a 30 üveget. Csakhogy.

        Nem kis meglepetésünkre a hegyoldal azon részén, ahol a sziklákat benőtt bokrok jótékonyan takarták az értékes palackokat, egy hatfős cigánybanda heverészett, afféle vasárnap délelőtti dagonyázást folytatva, leszarva a parlamentáris demokrácia kliséit és a törvényi előírásokat, hisz ránézésre valamennyien szavazópolgárok lehettek, és akkoriban - ha jól tudom -, kötelező volt elmenni voksolni minden jogosultnak.
        Akkoriban még volt bennem előítélet a romákkal szemben, akárcsak honfitársaim zömének, ami leginkább az alábbi három tényállásban összpontosult: koszosak, munkakerülők, bűnözők. Ja, és büdösek. Meg lopnak. Nevezett cigányok - az egyetlen csajszit leszámítva amolyan baltaarcú fiatalemberek voltak, nagyjából 18 és 40 között, 16 éves önmagam számára nem túl bizalomgerjesztő külsővel. Észlelve jelenlétüket félrehúzódva gyorsan megvitattuk a lehetséges tennivalókat. Vagyis. Mindent úgy teszünk, mintha mi sem történt volna váratlan megjelenésükkel. Tehát előléptünk, jó nagyot köszöntünk a társaságnak, csatárláncban fölálltunk, majd Cici barátunk, a legvaskosabb - bár inkább hájas, mint erős - fiú odalépett a romák közé, udvariasan megkérte a két középen heverő embert, ugyan húzódjanak kicsit arrébb, majd hónaljig benyúlva a sövénybe, előhalászta az első üveg alkoholt, átadta a mögötte állónak, az tovább és tovább és így tovább a sor végén hátizsákkal várakozóig, aki elrejtette azt a zsák mélyén, amilyen gyorsan csak tudta. Így ment ez perceken keresztül a némán és döbbenten, talán kis túlzással azt is mondhatnám, bénultan figyelő cigányok szeme láttára, egész az utolsó palack sörig. Az Cici felemelte, majd a következő mondatot intézte a legközelebb lévő cigánynak: - Ezt meg nektek adjuk, mert őriztétek az italunkat - azzal átnyújtotta az üveg kőbányait a megkövült embernek.                        (A kép illusztráció)
        Aztán mi gyorsan el. Ki tudja, mikor eszmélnek a romák, és csörtetnek utánunk a többi üvegért. Mi játszódhatott le a fejükben, amikor leesett számukra, hogy vagy harminc üveg alkohol lapult közvetlen mögöttük a bokrok alján, aztán egyszer csak előbukkan néhány fiatalkorú, és az alkoholtilalom napjának délelőttjén előhalássza a hátuk mögül a elbecsülhetetlen értékű cuccot? Ezt már soha nem tudjuk meg. Mindenesetre az volt az egyik legemlékezetesebb tanévbúcsúztatóm, a Gellérthegyen, 1980. június 8-án. Hogy miként jutottam fel jó néhány órával később a felállványozott Citadella tetejére, majd onnan hogyan keveredtem le, azt én is csak másnap tudtam meg a többiektől.