ablakpárkány

volt ma, valahol az országban 33 fokot mértek, sütött a nap, az utolsó nyári lányok mezítláb heverésztek a Szabadság hídon az elmúlt vakáción merengveállítólag holnap beborul és esik és lehűl és előkerülnek a csizmák és bakancsok. azért szeretem az őszt is, amennyiben lehet egy évszakot szeretni. közelítő tél

(fotó by Paréj Kata) már beszámoltam bő egy éve, ezúttal újra elbicikliztünk oda Kata barátunkkal, hogy megmutassuk neki felfedezésünket, vagyis hogy létezik a kerületben már tavacska is a Feneketlenen kívül, a Kék, amit helyesen Kék-tónak kellene írni, de egyben is tetszik a neve. természetesen zöldami újdonság, hogy felújították a tó mögötti játszóteret. a korhadó fasárkány helyébe egy jókora világítótornyot imitáló csúszdát emeltek, amiről remek csúszás ígérkezik, kivált, ha az ember lányának nem csúszik föl a szoknyája ereszkedés közben(fotó by Paréj Kata) combja a fémre tapad, ezért kifordul egyensúlyi helyzetéből, és megijed, mint az Zsófival is történt, de azért végül még egyszer le mert csúszni apai segédlettel, aztán újra egyedül is lehetett még hintázni, és a hinta fölött tollasozni. az Első Kéktói Tollaslabda Versenyen 2-0-ra legyőztem Katát, aki derekasan küzdött, csak hát jobb voltamott volt aztán a már egyszer megismert fagyizóahol Zsófi Hupikék fantázianevű gombócot kért, és két nyalás közben megkérdezte:  - miből készült? - törpehúsból - vágtam rá az evidens választ, amit nem firtatott lányom. ez a kirándulás sem végződhetett másként, mily oly sok: Zsófi elaludt a biciklinde aztán a tervek ellenére mégsem kötöttük ki a fejét, inkább hagytuk kókadozni hazáig

látható a belvárosi Képíró utca Labor Galériájában, méghozzá Kenesei Zsófi első önálló kiállítása(a képen a művésznő és családja, akik nélkül ez a projekt sem jöhetett volna létre, valamint egy szépséges barátnő, Johanna, háttérben a kiállított műtárgyak a falon)
a mester közel száz különböző szivacsot tűzött a fehér falra, mindegyikre valamilyen formában ráapplikálva: HIÁBA. nekem nagyon bejöttakárcsak a másik helyiségben a mennyezetről lógó sáros és kimerevített babarugdalózók, amelyeken viszont egy-egy nyelvi játék volt olvasható, na, azok már kevésbé tetszettek, talán ezért sem jut eszembe egy sem. de a rugdalózók jól néztek ki, kár, hogy nem fotóztam le őket (most látom, hogy a következő képen mégis látszanak)volt még természetesen muzsika is: Nándi, Johi és egy Endre nevű Angela Davis-frizurás srác játszottak (az egybegyűltek idegein, ám nekem tetszett, ráadásul negyedóra volt mindössze), és még a gyerekek is megrökönyödve figyelték a zenészeketvolt aztán még borozgatás, megittam egy pohárka Sunyikumot is Zsófival (a naggyal), viszont nem gyújtottam rá a mellettem álló láncdohányzó barátaim ellenére sem, és nem éreztem magam szarul sem, sőt, inkább jól

vagy Agóra, nem tudom, tulajdonnév-e, de a hajókázás után megnéztük az Alkotmány utca végében, a Parlamenttel szemben felállított közösségi teret, ahová szinte valamennyi számottevő ellenzéki párt elküldte képviselőit, hogy hitet tegyenek egy demokratikus választási törvény mellett, a mostani egypárti helyettlesz itt minden formája a kommunikációnak, vitadélután, zenés est, ugrálóvár politikai árváknak, ilyenek, hogy aztán - minekutána úgysem tudják kikényszeríteni, hogy a kormány október 23-ig megváltoztassa a voksolás rendjét - brutális polgári engedetlenséggel érjék el céljaikat, céljainkat. tényleg, én vajon odaláncolnám magam a villamossínekre? ez ügyben még konzultálok ezzel-azzal, az agóraszervező Danival például. tegnap este csupa rokonszenves, jó arcú fiút és lányt, fiatal és idős embert láttam a helyszínen, és az érkezésünkkor elcsípett két beszéd (Orosz Anna, Momentum és Karácsony Gergely, PM) tartalmával mélyen egyetértettem. gyerünk srácok!

címen mutatták be 1983-ban Fellini "antifilmjét", ami onnan jutott eszembe, hogy tegnap hajókáztunk egyet családilag a Dunán (+Szabó Kriszti a kolléganőjével), ugyanis beneveztünk a Dunapest rendezvénysorozat zsidó emlékeket bemutató sétahajókázásán, ahol a narrátor egész úton a fővárosi zsidósághoz köthető épületekből kiindulva emlékezett és emlékeztetett hitsorsosaira, mindezt könnyed, helyenként humoros formában (itt idézem föl a megboldogult budapesti főrabbi, Raj Tamás mondását, aki - miután megkérdeztem, beszélne-e a vészkorszakról, Auschwitz-ról a rádióműsoromban - merengő hangon búgta a telefonba: Auschwitz, Auschwitz, régi szép idők)Zsófi itt még látszólag élvezte a mókát, aztán nem sokkal az indulás után ráunt a passzív hajókázásra, és a csodás műfűről fölpattanva igyekezett birtokba venni a hajót, így egyikünk, többnyire Évi, attól kezdve jóformán semmit sem hallott a narrációból, csak Zsófit terelgettük felváltva, bele ne essen a vízbe, vagy bele ne dobjon valamitez a lépcső például közvetlenül a gépház mellett volt, úgyhogy az útikalauzból abszolút semmi nem hallatszott, ellenben a frász kerülgette az embert, a meredek lépcsőről nehogy a Dunába bucskázzon a gyerek. legalább hetvenszer megtette az utat le-fölitt egy látszólag nyugalmas pillanat, bár napszemüvegem ferdesége utal a gyerekkel percekkel korábban vívott küzdelemre, ami abból állt, hogy próbáltam megakadályozni, hogy kitépje magát a karjaimból, és  megnézze, milyen a víz. kissé behúzott, duzzogó ajkai az ő lelkiállapotáról is árulkodnakitt ismét egy nyugisabb pillanat, bár Évi arcán jól kivehetőek a megelőző küzdelem nyomai. az út másik felére azért csitult Zsófi, akkor már nagyjából képes volt viszonylag tartósan helyben maradniehhez kellett persze Kriszti fantáziája is, aki apró darabokra tépte a kapott prospektust, hogy madárfészket rakjanak Zsófi biciklis bukósisakjába (lányunk annyiszor hallotta a zsidó szót az út során, hogy - mint azt hangosan tudatta mindenkivel - a fészek a zsidó madaraknak készült. de kár, hogy nincs már szdsz!végül az impozáns Országház a vízről fotózva. mint köztudott, itt születtek az Európában szégyenletes mérföldkőnek számító zsidótörvénynek, falai között sok bitang antiszemita hozta az törvényeket, sok zsidó honfitársunk politizált a padsoraiban, jól, rosszul. mindenképpen lenyűgöző az épület, és talán most először látható egyben, állványok nélkül (egy diktatúrára emlékeztető téren, persze)
a sétahajókázás a Jászai Mari tértől indult, megkerültük a Margitszigetet, lehajóztunk a Rákóczi hídig, majd onnan föl a Jászaira. az egész másfél órát vett igénybe, Zsófi mára jól megfázott, de élveztük valamennyien

egy kép nélküli bekezdés erejéig azért megemlékezem a múlt vasárnapi kisoroszi kirándulásunkról is, ahová Eszti és Ilka is velünk jöttek. odafelé átestem életem első - vétlen - koccanásán a Podmaniczkyn, egy faszkalap egyszerűen belém tolatott. szerencsére apróbb esztétikai torzulás keletkezett csupán a kocsink bal első részén, hagytam a faszba a kártérítést. 
ellenben nagyon jól sikerült a nyárbúcsúztató, a csodaszép Esztivel fürödtünk a hideg Dunában, Zsófi pancsolt és csónakázott a szélén a szintén szépséges Évivel, Ilka kitartóan rugdalózott a parton. a végén savanyú sört ittunk a Rácz Kertben. hétfőn este aztán találkoztunk a Kenesei-család háromnegyedével a Feneketlen-tónál
beszélgettünk, söröztünk kicsit, K. Zsófi megmutatta a középkori kínzóeszközszámba menő ujjszorítóját, mi Zsófink arcra esett a betonon, Kenő agytisztító kört futott a tó körül, Ildivel csak söröztünk, így mulattunk mi. legközelebb két hét múlva kirándulunk, de jó lesz!

képek következnek, merthogy kisebb csokorba szedtem az elmúlt néhány hét zsófis portréit, egészen pontosan négyet közülük, amelyek nem sorolhatók be semmilyen más kategóriába semitt például Budaörs Napján sederedik az ugrálóvárban, aminek egyetlen hátulütője az volt, hogy a folyamatos napsütés legalább 70 fokosra hevítette a műanyagot, így a végére szépen odapörkölődtek a karok és combok, de mint látható, Zsófi mégis élvezteez a kép azért ijesztő kicsit, mert emlékeztet a bakterházbéli patásra (talán Haumann játszotta), vagy egy szűkebb kör számára a mátrai Rokira, akinek. ugye, hiányoznak a lábfejei, holott csupán annyi történt, hogy Zsófi fordítva állt be levetett tornacipőimbeezen a képen újra megszokott bölcsijében mossa megszokott kezeit, merthogy véget ért az ügyeletes bölcsis időszak, és ismét a régi helyen, a régi nevelőkkel, Andival és Ritával bandázza végig a hétköznapokat. a gyerekek közül talán, ha kettő maradt, a többiek elballagtak óvodába, az újak viszont csak jövő héttől jönnek. múlt pénteken délután például az egész nevelő-team Zsófival foglalkozottez meg ma délelőtt készült a Diószegi úti játszótéren. a mérleghinta innenső végén én ülök, és rugóztatom Zsófit, aki pont ezért inkább lovacskázásnak nevezi a tevékenységet, bár kijelentette: igazi lóra nem kíván fölülni, mert nem kedveli a lovakat. mellesleg itt van az ősz, itt van...

éves lett, egészen elképesztő, hogy nagyobbik lányom maholnap átlép a 3. x-en, ahogy mondani szokás, miközben én tényleg, de tényleg nem érzem az idő múlását, legfeljebb gyakrabban fájnak az ízületei és néha hamarabb elfáradok, de tényleg semmi egyéb, és hát biztos szerepet játszik kortalanságomban a 2,5 éves Zsófi létezése is, hogy itt él velünk, és gondoskodik arról, hogy ne legyen időm az idő múlásán töprengenemGabikám, okos vagy, kedves vagy, szép vagy, nagyon büszke vagyok rád! 

tartottunk múlt hétvégén Keszthelyen. csütörtök délután, vagyis már fél nappal korábban elutaztunk, mint eredetileg terveztük, és apósomat mindjárt a teraszon letámadta Zsófi: cibálta a szakállát, ugrált rá, dobálta mindenféle biszbasszal, végül porcelán bögrével is próbálkozott, ám arról még idejében lebeszéltük. csitulásul mesekönyvet nézegettekpénteken aztán meglátogattak a közelben bort és diópálinkát vételező Bariék is, majd szombaton délután elmentünk a gyenesdiási Nagymezőre, Évi családos osztálytalálkozójára, ahol lefotóztam egy újabb érdekesen csavarodó fenyőféle fátvasárnap levittük Évi szüleit a partra, apóssal iszogattunk, belehallgattunk az Igricek zenekar kevéssé eredeti produkciójába (az esti sztárvendégnek beharangozott Zalatnay Cinit persze kihagytuk, helyette tűzijátékot néztünk az emeletről, majd sokadik István, a királyt, a tévéből). hétfőn délelőtt még elkerekeztünk Vonyarcvashegyre, a Szent Mihály-dombra. az alatta fekvő temetőben fotóztam az alábbi sírfeliratottudom, hogy nem szép nevekkel viccelődni (kivált, ha viselői már rég elhunytak), de azért ez elég tréfás: nem az igazi família nyugszik itt, hanem a csere család. (kedden délelőtt még láttunk meghalni egy idős embert a budapesti Móricz Zsigmond körtéren, az Ofotért előtt, amikor arra sétáltunk. mikor megláttuk, még próbálták a mentősök újraéleszteni, mire kijöttünk az üzletből, már letakarva feküdt. gondolom, neki is jól jött volna egy cserehalott. bocs) ezzel lezárult az idei nyár. terveink szerint legközelebb mindenszentekkor utazunk Keszthelyre, de akkor már ősz lesz

képpel ritkán sikerült lefotózni eddig Zsófit, mint amilyet a Bocskaiban vágott múlt szerdán, voltaképpen csak ezért nyitottam ezt a posztot, hogy ezt megmutassamha már szóba hoztam kisebbik lányom, még annyit: napról napra ügyesebben mászik a játszótéri mászókákon, frászt hozva enyhén tériszonyos apjára, és egyre biztosabban halad a pedál nélküli biciklivel, olykor már két keréken egyensúlyozva. szuper kis csaj!

nem azonos a nyolcvanas években Görbe Nóra színész által alakított sikongatva karatézó rendőrlánnyal, hanem egy kiváló jazzénekesnő, Kovács Linda, aki Recycle című lemezével (és formációjával) nagyszerűt alkotott a közelmúltban, ráadásul remek beszélgetőpartner, kicsit hasonlít az angoltanáromra és még kedves is. így néztünk ki együtt a múlt heti adás előtthallgassátok szeretettel!

augusztusában is éppen olyan csodálatos és kellemes hely, mint 2006 november közepén, vagy 2011 március végén, csak a hangsúlyok kicsit másfele tolódnakmost például inkább a Duna-parti séta volt erős, mint a Karácsony Múzeum, vagy a befagyott patak partján csámborgás,netán egy őszi skanzenlátogatás. első alkalommal láttuk a Kacsakő (Kőkacsa) kocsmát a parton, de nem mentünk be, helyette megetettünk vagy két tucat kacsamadarat, aztán elsétáltunk a központigott fölmentünk a Karácsony Múzeumhoz, amit egyedül körbejártam, amíg Évi tölcsért vett Zsófinak. volt egy közös fotónk a püspökkel (több is akadt), megsúgtam, mit kérek Mikulásrautána a nagy fehér ortodox templom irányában végigtoltam a babakocsit a kockaköveken, majd a Bartók utcán fölfelé és visszafelé, érintettük a Dalmát Kocsmát, ahol is Zsófi elhagyta a Bakit, de néhány száz méterrel lejjebbről, ahol észrevettük a hiányt, visszagyalogoltam értea Templom téren beültünk a Keresztelő Szent János Vártemplomba. zsúfolt agyonbarokk belső, meghitt hangulattal, pár perccel később Zsófi arcra esett a templom előtti kövezetenén meg bekéretzkedtem a közeli Czóbel Múzeum mellékhelyiségébe, majd telefonon kölcsönadtam Andrásnak az autónkat, hadd vigye azzal a fiát nyaralni, Tihanyba, egy a Belgráda Szerb Ortodox Püspöki székesegyház kertjében átélt gyors halálközeli élmény utána Szentháromság térről fölvezető szűk passzázson megközelítettük az ország legjobb lángosozóját (sajtos-tejfölös fokhagymával bolondítva), meghallgattunk egy furcsa ütőhangszeren játszó férfit a térenZsófi nagy derültség közepette két marokkal túrt a zenélésért kapott pénzbe (ahogy tanítottam), majd elsétáltunk a kocsihoz, és hazajöttünk. három órásnál nem volt hosszabb a kirándulás, mégis megérte!

kirándulásaink legjobbika volt a múlt hétvégi, lehet, hogy azért, mert nem nagyobb társaság részeként voltunk barátainknál, hanem csak hárman, így olyan családiasra sikeredett az ott létünk. első nap jóformán el sem mozdultunk a háztól, annak is a teraszától, gyakorlatilag délután kettőtől éjfélig ettünk és iszogattunk a beszélgetés mellett, én például laza fröccsöket fogyasztottam, mértékkel, igaz, estefelé beköszönt a Kenő főzte házi pálinka is, de attól sem szakadt el a film, sőtZsófinál már előbb elszakadt, ugyan nem a pálinkától, szóval pancsolás után jót aludt a matracon Iszka kutyával, aki még a főtt kukoricát is félbehagyta a szunyókálás kedvéért. legalább 40 fok volt, Kenő hideg vízzel locsolta alattunk a betont, hogy ne főjünk meg, de hát nyár vanmásnap délelőtt kirándulni mentünk, elsőnek Bélapátfalvára, hogy megnézzük - egyebek mellett - a képen látható Recska-patakot. fasza név, a zsargonban a recskázás a hímnemű egyedek önkielégítését jelenti. nem akarok belegondolni, hogy esetleg a dombtetőn álló ciszterci apátság és monostor egykori lakói a patakba verték a vernivalójukat, és onnan a név. Zsófi mindensetre beleálltíme, az épület, előtérben feleségem fejével. amit tudni érdemes a monostorról: A Béli apátságot II. Kilit püspök alapította 1232-ben a ciszterci szerzeteseknek.

A templom és a kolostorrom Bélapátfalván

1241-ben IV. Béla király seregei a tatárok elől menekülve az apátságnál vették fel a küzdelmet az őket üldöző tatárokkal. 1412-ben Zsigmond király, majd később 1460-ban Mátyás király erősítette meg az apátságot régi jogaiban. Mátyás halála után azonban e birtokokat egyházi és világi személyek foglalták el. 1495-ben Verebélyi apát birtoka volt, aki Bakócz Tamás egri püspöknek engedte át az apátság jövedelmeit, s ettől kezdve folyamatosan az egri püspökség birtoka maradt. 1534-ig a szerzetesek éltek a monostorban, akkor Perényi Péter a püspökség birtokait is elfoglalta, és Eger környéke református hitre tért át. Ekkor a szerzetesek a zaklatások miatt elhagyták a monostort. A lakóitól elhagyott és a birtokaitól megfosztott monostor lassan omladozni kezdett, a templom is romos állapotba került, Apátfalva pedig 1562-ig a szarvaskői vár tartozéka lett. 1678-ban I. Lipót király az egri káptalannak adta a falut. 1700-ban a király Telekessy egri püspök kérelmére az apátság összes javait a létesítendő egri papi szeminárium fenntartása céljából adományozta. 1700-tól 1945-ig a település az egri papi szeminárium birtoka volt. 1910-ben 1852 lakosából 1833 magyar volt. Ebből 1721 római katolikus, 36 református, 70 izraelita volt. (Wikipédia)néhány életkép belülről is. Kenő oltár elé vitte Ildit, ami egy ateistától legalábbis szokatlan gesztuslányaim helytelenkedtek a padsorban. Évi épp rádiózik, Zsófi pedig nem átall vetkőzni a szentélybenmíg én az Úr hangját hallgatom a fejhallgatóból, mint látható, a Magasságos is nekem fényesedikde a kismajom csak nem nyughatott, ezértmagamhoz emeltem a gyóntatószékbe, hogy tanuljon egy kis alázatot és katolikus viselkedéskultúrát. nem véletlen, hogy rögtön feszületbe vágta a karocskáitbiztos ami biztos, még a szentelt Recskából is magunkhoz vettünk pár petpalacknyit, hogy átjárjon bennünket is az, aminek ilyenkor át kell járnia az embereketitt meg már Ildi ad kézrátéttel bátorítást férjének a szilvásváradi kisvasúton, hogy kellő önbizalommal pillanthassa meg a végállomáson a térség legnagyobb vízesését (ami valójában egy egyszerű zuhatagocska)én viszont már rögtön megérkezéskor szárnyaltam, csaknem egy sasmadár fesztávolságával. a kaja (babgulyás, kenyérlángos, gyros, rántott sajt) a találomra választott teraszon borzalmas volt, sajnos elfelejtettük a nevét, hogy óva intsünk benneteket. viszont a kólájuk isteni!végül megérkezett a szent család Mátramindszentre, Zsófi a haját is feláldozta a hit oltárán, mi pedig derűsen tekintünk a jövőbe (az én szemeim is mosolyognak a napszemüveg alatt) köszönjük!szombat este játszottunk egy jót (scrabble, barchoba és persze mesterlogika), parázson és rácson kukoricát sütöttünk fűszeres vajban forgatva (nem lett az igazi, bár vagy két órán át készült), és pálinkázgattunk kicsit (én már söröztem az előző napi fröccsözés után) hát így

fotóztattam magam nemrég a Budai Arborétumban (fotós Évi), ahová kisétáltunk az egyik kánikulai napon. mind a mai napig furcsa kimondanom, hogy kétgyerekes apuka vagyok, mert a negyedszázad azért elválasztja egymástól a két apaságot. szóval amit most átélek Zsófival, attól már nagyon messze van az, amit Gabival átéltem. az a helyzet, hogy visszafelé könnyebb okosnak lenni, vagyis amit elszúrtam a nagyobbikkal, azt talán már nem fogom a kisebbikkel. fura, hogy egész más a szerepem felnőtt lányommal, mint a kicsivel, utóbbi akár az unokám is lehetne, kortársaim jó része legalábbis unokáival éli át ugyanazt, mint én Zsófival. azzal szoktam tréfálkozni, hogy újabb negyedszázad, és jön a harmadik lány és így tovább. a meglévő kettőre rendkívül büszke vagyok: szépek, okosak, kedvesek. ők a lányaim!

látványa fogadott a nyaralást követő hétfő reggel a Dúdoló Bölcsődében a bölcsőnénik a hétvégét követően letakarították a sok fogdosás, kartörés, fejek falhoz csapkodása és egyéb amortizáló tényezők miatt koszolódott játéklányokat a piszoktól, és ők most a száradást követő újbóli használatbavételre várva hevertek a polcon, rettegve (a kép jobb szélén heverő baba szemmel láthatóan erős láb- és karsérüléseket szenvedett, ő komolyabb beavatkozást igényelne)

csaknem minden alkalommal, amikor Keszthelyre utazunk, és az időjárás engedi, hogy elkerekezzek a vonyarcvashegyi Szent Mihály-dombhoz. ezúttal engedte, és ismét készítettem néhány szép fotótmost beleshettem a kápolnába, ami emlékeztetett kicsit az amszterdamból az északi-tenger kijáratához tett 2007-es bicikli-kirándulásunk világítótornyos helyszínén látott templombelsőre; ott hajómakettek lógtak a mennyezetről.

álljon itt egy leírás azoknak, akik nem ismerik a hely történetét:

Balatongyörök és Vonyarcvashegy határán, egy dolomit magaslaton csodálható meg a Szent Mihály domb és kápolna.

Maga a domb 136 méter magas, s kiemelkedik a környező tájból, messziről magára vonja a tekintetet vízen és földön egyaránt. Még a Keszthelyi-öbölből is megfigyelhető, a rajta található kápolnával együtt. Egykor ez a domb a Balaton vizéből kiemelkedő sziget volt, földmozgásoknak köszönhetően emelkedett ki, s tetején évszázadok óta épület áll. Ma hazánk egyetlen halászkápolnája áll itt. Az épületek története színes, eseményekkel teli múltra utal.

A területen egykor jelen levő rómaiak őrtornyot építettek ide, de itt állhatott az 1560-as években a györöki vár is. A vár később szinte teljesen elpusztult, s 1622-ben már kápolna állt itt. A kápolnaépítés története igen kalandos. A legenda szerint 1729 telén 46 halász dolgozott a tó jegén, amikor rianás következtében egy jégtábla levált, rajta a halászokkal. Hat halász azonnal meghalt, a többiek pedig a táblán sodródtak a biztos halál felé. Ekkor hirtelen megfordult a széljárás, a jégtáblát pedig kisodorta a partra a szél.A halászok csodás megmenekülésük után fogadalmat tettek, hogy kápolnát építenek a dombtetőn. Ez azonban valószínűleg csak átépítés volt, hiszen a dombon ekkor már régóta állt a Szent Mihály kápolna. Ez azért is tűnik biztosnak, mert a kápolna oltára mellett található két kriptán feljegyzések szerint az 1722-es és 1729-es évszám volt olvasható. Ezek a feliratok az évszázadok alatt lekoptak, ma már sajnos nem láthatóak.

A halászok menekülésének állított emléket az egyik oltárkép, de ezt 1964-ben sajnos ellopták. A felirat így szólt:

„ A jó isten segedelmével 40 ember egy jégdarabrul megmenekült 1739.”

Később Udvardi Erzsébet újrafestette a megmenekülést.A veszprémi püspök (Padányi Bíró Márton) 1755-ben engedélyezte ferences rendi szerzeteseknek, hogy letelepedjenek a dombon. A ferencesek koldulórend volt, így alamizsnából éltek, barlanglakásokban, valamint remetelakásokban laktak. Ezek a lakások feltételezhetően a domb keleti oldalán voltak, mára azonban már nyomuk sem maradt.

Az 1860-as években átépítésen esett át a kápolna. A neogótikus stílusban átépített épület nyolcszög alakú alacsony toronnyal és félköríves szentéllyel épült. 

írhattam volna Kenesei Zsófi után nyalalást is, ami remek szógyártás, de maradjunk a szó eredeti jelentésénél: túl vagyunk a pihenésre, kikapcsolódásra, feltöltődésre szánt - ezúttal - egy héten megvolt csaknem minden, amit akartam/akartunk: biciklizés Fenékpusztára (400 éves Vámház), Vonyarcvashegyre (Szent Mihály-domb, kápolna), kirándulás a Sivatagba, Szigligetre, kocsmázás a Pavilonsoron (Kishali) Krisztával és Petivel, vacsora Fentős Kriszéknél (kicsit sok az egy régióra eső Krisztina), képzőművészeti foglalkozás a teraszon (a múltkori arcfestés után már testfesztés)volt újcsalád-látogatás Zsoltinál, rokonvizit Cserszegen, pancsolás a Balatonban, az első 5 nap mindegyikén, reggeli úszás kétszer, voltak jó evések, ivások, apró viták, délutáni alvások temetői séta, cukrászda, Stoki. ja, és árokba csúszás (após, a képen kezében a malőr okozója: a másfél literes kiszerelésű Kőbányai világos, amiből többet is magához vett aznap. szerencsére nem lett nagyobb baj, a kocsiját is kihúzták másnap) járdára hajtás viharban (Évi), defekt, gumis (na, az a hely abszolút afféle latin-amerikai autójavító műhelyre emlékeztetett, mégis jó emlékeim között tartom számon. igaz, e miatt nem tudtunk Zalaegerszegre kirándulni, ahogy terveztük. majd legközelebb) tábortűz, dögmeleg, széllökések, eső. azért mindig jó hazajönni. a jelek szerint én legközelebb halottak napja táján teszem tiszteletem Keszthelyen, ami meglehetősen messze még (legfeljebb egy gyors hétvégi vizitre lehet kilátás addig) tehát: kipihenve, kikapcsolódva, feltöltődve - újra itthon

volt az ösküi Kerek Templom dombján, aztán lakodalom a falu kultúrházában, méghozzá Évi unokahúgának, Editnek és párjának, Csabinak az esküvője. ők élnek, ugye, az angliai Plymouthban, őket látogattuk meg 2014 késő őszén, még Londonban. a lagzi szép volt, állítólag, én a patak parti játszótéren Zsófiztam, a kaja úgy hírlik, jó volt, bár magam nem ettem, csak ittam, a zenéről inkább nem értekezem, csak annyit, hogy iszonyú hangerővel játszottak a muzsikusok, viszont táncoltam is kicsit. összességében jól éreztem magam, de még este tovább utaztunk Keszthelyre a kép tanúsága szerint remek csajok vannak a családunkban :) Zsófi nem ennyire hosszú lábú (majd csak lesz), csupán fölcsúszott a szoknyája

rendeztek a bölcsiben, mindketten elmentünk Zsófival, aki nehezen oldódott föl, fura lehetett neki, hogy a "munkahelyén" ezúttal szülei, mi több, kis pajtásainak a felmenői is jelen vannak, továbbá néhány idegen, úgy mint fotós, arcfestő nők, valamint egy rendőr, akinek az volt a feladata, hogy villogó járőrkocsijából szirénával riogassa a gyerekeket és frászt hozzon a felnőttekre egyébként szép délután volt, végül Zsófi kutyust festetett a képére, volt szörpivás, sütievés,gitármuzsika, és Andi kisgyermeknevelő is jól nézett ki. róla nincs fotó, viszont kutyaképű lányunkról készült, de már csak otthon. legalábbis saját a profi fotós bölcsiben készített portréit 500 Ft./db. áron megvehettük. 3 képet vásároltunk, köztük a kutyásat (mondjuk eléggé elnagyolta az arcfestőnő a munkát, a képet nézve lehet, hogy jövedelemkiegészítés céljából magam is arcfestőnek állok)

címen ezúttal is színvonalas vérmagyarkodás terepe volt Mátramindszent, akárcsak hét éve, amin viszont nem voltunk. úgy vélem, minden év minden azonos című eseményén hasonló lehet a felhozatal, lett légyen az az erdélyi Érmindszenten vagy a tiszai Mindszenten. én például Dr. Szabó József és fiai produkciójába szaladtam bele (bár érdekes, hogy a formáció nevében foglaltak ellenére összesen ketten álltak a színpadon, s ha nem tévedek, mindketten szintiztek), melynek refrénje emígyen szólt: Magyartanárt katedrára/Tudománynak oltárára/Ez az én hitem. megható, na, ráadásul rólam is szól kicsit. az esti Kormoránból sokra nem emlékszem, de el lehet képzelni, míg a másnap főleg a zsírcikilakodalmasgagyi megtestesülése volt, hogy halmozott képzavarokkal éljek. kedvenc Balázs Pali refrénem az alábbi: Sirályok sírnak, mint én. sírtam én is. mennyivel jobb volt a közeli Füleken (ma Fílkovo) megnézni a Billa impozáns és korszerű térinstallációját, vagy a Zsófival megerősített várat. én egész népemet fogom, nem középsikolás fokon TAHÍTANI! hajrá Szlovákia, hajrá szlovákok!

fotónk már van egy: Évi és Zsófi ülnek egymás mellett. helyes kép. most majd' egy évvel később lányom odaült a lépcső tetejére, és rám parancsolt, hogy üljek mellé. na, ezt az alkalmat ragadtuk meg, hogy megörökítsük ezt a momentumot is (úgy látszik évente jön egy ilyen fotó. ez különben elég rossz minőségű az ellenfény miatt, de a dokumentum-értéke felbecsülhetetlen)

évfordulónk alkalmából szombaton ismét a Pajkos utcában álló Erzsi Mama Vendéglőjébe készültünk vacsorázni, ám ebédre úgy telezabáltuk magunkat rántott csirkével, hogy egyáltalán nem voltunk éhesek este 6-ra, ezért csak söröztünk és almaleveztünk a kerti teraszon. a hangulat a régi, jövőre nem csapjuk el a hasunkat vacsora előtt. a kerti kutya neve Bodza, Zsófi kacsáját pedig Pipinek hívják, és ahogy a képen is látszik, hamar kidőlt

azaz Cseh Tamás Program Fesztivál volt a neve annak a minikoncert-sorozatnak, amely múlt héten zajlott négy napon keresztül a Várkert Bazárban. mi a Szeder és hiperkarma koncerteket hallgattuk csaknem végig. a hely már-már taszítóan pöpec, ami leginkább a számunkra arcátlanul magas árakban nyilvánult meg: egy korsó Soproni 750 forint, ami skandalum (a bazársor oldalában működő, amúgy szintén drága cba-ban 400-ért vettünk Pilsnert, de 350-ért kaphattunk volna Staroprament is) a hangosítás egyébként rendben volt, Szeder a szokásos, Bérczesi Robi tiszta volt és erőteljes. Zsófi sokat pancsolt a vizes cuccokban (csobogó, szökőkút, párakapu) gazdag helyen, a képen kicsit hippiben nyomja

bízom benne, hogy a későbbiekben nem fogják felhasználni Zsófi ellen az alábbi kompromittáló fotókat, mondjuk lányom egyik pucérkodása teljesen nyilvános helyen, a Feneketlen-tó melletti játszótéren történt, tehát büntetőjogi felelőssége teljes tudatában dobta le magáról a ruháit, és demonstrált a szabadság, egyenlőség, testvériség érdekében, ahogy este kifejtette a mese előtta második kép már beleegyezése nélkül történt, amikor elaludt Keszthelyen, de nem volt szívem felébreszteni, hogy lefotózhatom-e (véleményem szerint megengedte volna), mindenesetre most a szűk nyilvánosság elé tárom, mert olyan megkapó, ahogy alszik: mint egy kis ártatlan állatka:) 

lettünk szűk három napra barátainkkal miután múlt hétvégén valóra váltottuk régi vágyamat: Kassa megtekintését. hozzáteszem, hogy nem vagyok oda Márai Sándor írásaiért, amik közül eddig kettőt olvastam: az Egy polgár vallomásait és A gyertyák csonkig égnek címűt. összességében meglehetősen modorosnak tartom a palit, összehasonlítva a majdhogynem kortárs Kosztolányival, látok némi hasonlóságot, de MS jóval silányabb, tudniillik neki nincsen humora, ami általában igaz a konzervatív értelmiségiekre, persze akadnak kivételek. Máraiban is leginkább a küldetéstudata zavar, az írói felelősségről vallott nézetei. (másfelől ugyanez zavar például Kovács Ákosban is, csak az ő zenéje egyáltalán nem tetszik, míg MS mester legalább olvasható, a Gyertyákban valóban tapintható a drámai feszültség). Márai szülőházát nem néztük meg, bár a szomszéd utcában laktunk, viszont most elkezdtem olvasni Kassai őrjárat című kisregényét vagy mijét, az első 20 oldal után ugyanaz a véleményem, mint fent írtamellenben remek vendéglőket látogattunk. a képen láthatónak mondjuk nem tudom a nevét sem, csak azt, hogy Kriszti és Karcsi ajánlották, mert adventkor jártak már itt, viszont hangulatában, étel- és italkínálatában erősen emlékeztetett több prágai társára. szűretlen Staroprament ittunk és Becherovkát, sztrapacskát ettünk és káposztás húst knédlivel, ahogy kell, a pincérnő, Timi pedig kedves volt és tudott magyarulés természetesen mindjárt első este beleütköztünk a Szent Erzsébet-főszékesegyházba, közvetlenül a zenélő szökőkút után, ami valósággal elbűvölte Zsófit, alig akart továbbmenni. aztán elcsalinkáztunk még a pilsneres helyre, és onnan hazafelé, hogy aztán a szállásunkhoz közeli Gólemteraszán megkóstoljuk a helyi főzésű Gólem barnát, mi több, itt iszom első Borovicskámat is, mindezt már a Szabó-lányokkal és férjeikkel, akik később érkeztek, de azért belecsúsztak kicsit az éjszakába. Évi és Zsófi ekkor már aludni tértek, mi viszont visszamentünk újra a Pilsner sört csapoló egységbe, a Camelotba

a másnap kicsit másnaposan indult, de azért nem maradtunk le a reggeliről, minek utána először megnéztük a szállásunk előtti téren működő piac kínálatát, aztán benéztünk a dómba, ahol kihagytuk a Rákóczi-kripta pénzdíjas megtekintését, a kollektív Himnusz-éneklést honfitársainkkal, a pántlikás picsogást. helyette a főtéri népviseletes parádéba belehallgatva az ortodox zsinagóga utcácskáján keresztül eljutottunk a neológ zsinagógáig (szombat lévén mindkettő zárva volt a gojok előtt), majd egy boltban vásárolt Corgon sörökkel felszerelkezve kiültünk Danival és Krisztával a helyi Városligetbe közel a zenepavilonhoz és a padokon alvó hajléktalanokhoz. visszafelé összefutottunk a többiekkel a Maestro nevű, legalábbis a Budweiser mellett a Maestro nevű helyi sört csapoló egységbe, ahol megkóstoltuk a M-t, aminek a habja a legfinomabb, de tényleg.. ja, közben még egy kihalt utcácskában (gyakorlatilag a főtér kivételével az egész város kihalt) fotózkodtunk az egyik kortárs képzőművész térinstallációjánálaztán egy rövid délutáni sziesztát követően megestebédeltünk az előző napi étteremben (bableves és sült csirkeszárnyak), onnan felkerestük a Sörház nevű emeleti terasszal megáldott, fiatalos kocsmát, ahol 25 fajta sört csapoltak (de csak egy volt kedvünkre való), és ahol Évi két Sex Pistols számmal lepett meg a zenegépbőlinnen a város (vagy talán egész Szlovákia) legrégebbi éttermébe ültünk be, de csupán egy-egy korsó sört ittunk kóstolóba, mivel a legolcsóbb 1,69 euro volt, ami meglehetősen drága, a hely pedig afféle műanyagos dizájnnal volt agyonbaszva, hogy az egykori patina még csak nyomokban sem látsszon. ellenben az a félbarna sör ízlett legjobban valamennyi Kassán ivott serital közülonnan bevettük magunkat egy sörharapásra a Vörös Orrba (Red Nose, úgy tűnik, a szlovák nyelvvédők még nem kötelezték a helyi vendéglátósokat, hogy szlovákul, esetleg magyarul is kiírják az egység nevét), ahol öten ötfélét ittunk a lehetséges 24-ből, én Danira hagyatkoztam a rendelésnél, kért is nekem egy korsó barna, kávés csokoládé ízű italt, hadd ne mondjak semmit. természetesen a második estét is a Gólemben zártuk, csak jóval korábban, mint az elsőtvégül zárja kassai kirándulásunkat egy Csajkovszkij utcában fotózott, amúgy Szlovákia-szerte elterjedt háztípus, ami annyira egyszerű, hogy már bájos. forma és szín szinte mindenütt megegyezik. ha nem botlanék valamennyi szlovák településen hasonlóba, esküszöm, csalódottságot éreznék..

bicikliztünk még húsvéthétfőn, hála anyósomnak, aki a Keszthelyen felejtett biciklis gyereküléssel aznap hajnalban fölutazott hozzánk, hogy tekerhessünk hármasban az utolsó ünnepnapon. tényleg, mi köze van a húsvéthoz a hétfőnek, azon túl, hogy a férfiak egy jelentős hányada idétlen versikék skandálása után pár csepp kölni (hol van már a vödör víz?) befektetésével annyi pálinkát vedelhet (hol van már a hímes tojás?), hogy aztán atomrészegen vánszoroghat haza az ünnepi ebédre? isten útjai, ugye nekünk mindenesetre remek élmény volt a DunaParty Megállóhelyen játszóterezni, palacsintázni és kávézni a napos délelőttön (bár jobban megnézve, lehet, hogy e kép nem is a Duna-parton készült, hanem a Sas-hegyen, egy játszótéren, jóval korábban, de mindegy is, legalább leírtam, amit a húsvéthétfőről gondolok. amennyiben Évi telepít a gépre egy képkicsinyítőt, folytatom a személyes blogírást, ráadásul tervezek egy afféle gyerekkori emlékeket feldolgozó sorozatot is. Kassa után kezdem