a neve annak a városrésznek, amelyen a Közvágóhidat elhagyva átbicikliztünk a XX. kerület központjába. nagyjából végig a végeláthatatlan Gubacsi úton tekertünk, az 51-es villamossal párhuzamosan, és mindjárt az elején láttunk két muzeális úthengert, az egyik csaknem szétlapított. 
aztán sorra jöttek az egykori gyárépületek borzalmas kiterjedésükkel, törött ablaküvegeikkel, óriási kéményeikkel és vaskos kerítéseikkel. mi a lófaszt termelhettek ezekben a monstrumokban? - futott át agyamon, és itthon utána is néztem egy helyiek által indított honlapon. eszerint volt/van itt cementárugyár, tűzzománc, kézelőgomb és jelvénygyár, nyomda, papírkereskedés, egyebek. bővebben itt
mostanra ezen objektumok jelentős része szétesőfélben, funkciótlanul, fölöslegesen vár a teljes enyészetre. néhány épület megérdemelné, hogy ipari műemléknek nyilváníttassék, renováltassék és megnyittassék a nagyérdemű előtt némi gyártörténeti kiállítással, esetleg kiadassék kezdő rockzenekarok próbahelyéül.
bevallom, valamiért kedvelem ezeket az indusztriális városrészeket, bár említett szakaszon áthaladva föltűnt egy hiány is: nem voltak kocsmák. nyilván régebben nem így volt, mert az nem létezik, hogy egy gyárvárosrészen ne legyen minden második sarkon italmérés, ahol a szakik már hajnalban bedobhatták napindító feleseiket, hogy aztán fájront után laza sörökkel és fröccsökkel csapassák szét az egész napos szopóág miatti feszültséget. csak épp megszűntek a gyárak és üzemek, a környéket elkerülték a hajdani melósok, bezártak a kocsmák
láttuk persze a Gubacsi és Illatos út metszéspontján húzódó Dzsumbuj nevű gettó maradványait (a három ikerházból az elmúlt években kettőt lebontottak, a lakókat kitelepítették). már csak egy ikerépület áll, a korábbiak maradványait fölverte a fű meg a gaz. magam a kilencvenes évek elején középiskolás diákjaimmal spontán dokumentumfilmet forgattam az itt élőkről (később megírtam a Magyar Narancsnak). mondhatom sokkoló volt a Dzsumbuj-lakók nyomora és az abból fakadó kilátástalansága. felteszem, hogy egykori beszélgetőtársaink - akik lakásukba engedtek és megosztották velünk elkúrt életük legsötétebb pillanatit - jó része már nem él.
a Gubacsi út végét a Soroksárival összekötő útszakaszon két öregecske kurva kínálta szottyadt bájait, egyikükhöz épp mikor elhaladtunk mellette kuncsaft lépett, így bicikliről elcsíptük a tarifát is: 3 ezer forint. hogy mi annyi, az nem derült ki. talán csak szopás, esetleg dugás is, fogalmam sincs a mostani árakról. utoljára a kilencvenes évek végén interjúztam országúti prostituáltakkal, ők már 600 forintért kielégítették szájjal a kuncsaftot, de az régen volt.
hazafelé aztán megmagyarázhatatlan jó érzés fogott el a széles és ezúttal gyér forgalmú Soroksári úton. az ilyenre mondom: annyira nyomasztó, hogy az már átbillen, és jó hangulattal tölt el. végül is előttünk a Budai-hegyek magasodtak esőfelhőbe burkolózva, míg bennünket a nap sütött.
fokozta a jókedvet, hogy az eső pont akkor eredt el, mikor beléptünk a kertkapun, úgyhogy szárazon kezdtünk hozzá a rendhagyó ebédünk elkészítéséhez: spárgakrémleves, töltött csirke mozarellás sült padlizsánnal. isteni volt!
