és eljött az utolsó nap, ami általában kicsit nyomott hangulatban telik, hiszen arra emlékezteti az embereket, hogy hamarosan el kell engedniük egymás kezét, a helyeket, amelyek életre szóló élményekkel ajándékozták meg őket, és néhány óra múlva kénytelenek lesznek visszazökkenni a hétköznapok jóval szürkébb, szokványosabb világába, a munkába (munkanélküliségbe).
ez most is így alakult. a reggeli napsütésben még körbegurultuk Liptótarnócot, a szállásunknak helyet adó teljesen jelentéktelen falucskát, fölautóztunk egy havas hegytetőre, amelynek tövében tábla hívta fel a figyelmet a leselkedő medveveszélyre, 
majd a társaság fele nem nézte meg a csúcson pihenő csaknem skanzenfalut, ahol festett házakkal próbálták becsalogatni a népi kultúrára kiéhezett látogatókat. a mi autónk utasai - bár fogékonyak a folklórra - egybehangzóan úgy döntöttek: egy skanzent láttak már fából ácsolt parasztházakkal, ezért továbbmennek Besztercebányára.
medvét nem láttunk, sajnos.
viszont az olvadó hótól csillogó, egyre ereszkedő tájon át, a gyors folyású hegyi patakokba kedves turisták által dobált műanyagpalackokat szemlélve, a kátyúkat kerülgetve hamarosan megérkeztünk a napsütötte Banská Bystricába, és azonmód bevettük magunkat a főtérről nyíló Szlovák étterembe, ahol - láss csodát! - szlovák nemzeti ételeket, legalábbis annak vélteket vettünk magunkhoz.
nekem például roppantul ízlett a fokhagymaleves és a knédlis hús párolt káposztával, Évi viszont sokadszor is ízlése ellen valót rendelt: pirogot, ami már öt éve, Krakkóban sem nyerte el a tetszését, de gondolta, ad még egy esélyt ennek a tésztás ételnek. megbánta, így aztán az én ebédem felét költötte el, az övét meg valaki más, nem emlékszem, ki. italnak a Mezopotámiából eredeztethető, Belgiumban is főzött, Csehországban elterjedt Gambrinus sört fogyasztottunk, immár csak egy-egy búcsúkorsóval. a szlovák étteremben.
időközben befutottak a skanzenisták, akikkel felületesen körbesétáltunk a város főterét, megcsodáltuk a gótikus német vagy más néven Mária-templomot a várnegyedben, a nagyjából egy méterrel megdőlt 16. századi óratornyot, 
a mellette álló püspöki székesegyházat, meg valamennyi főtérről szemmel befogható épületet, meghallgattuk a harangjátékot (Kenő tréfás táncot is lejtett a dallamára), és az olcsó helyi vásárfiákat kínáló külvárosi Tesco kifosztása után szépen hazaautóztunk. (az autóból még megcsodáltuk Zólyom várát)
ami igazán meglepett, hogy a határ menti Sahy után úgy éreztem, végre rendezett környéken haladunk keresztül, vagyis a kintihez képest elenyésző számban tarkítják kátyúk a főutat, rendezettebb a települések összképe, valahogy színesebbek a házak, és nem csúfítanak minden helységet lerohadt szocreál monstrumok. tudom, nálunk is akadnak jócskán ilyenek (kirívó példa Ózd, ami azért már-már szép)
összességében a legerősebb benyomás az bennem Szlovákia kapcsán, hogy ordító a különbség a lenyűgöző természeti táj és az épített környezet igénytelensége között (leszámítva persze a karbantartott műemlékeket). itt egy csodás hegy, ott egy pompás templom, amott meg otthagytak egy szétesőfélben terpeszkedő vasbeton mozit, emide, a hegyi patakba pedig jól odabasztak egy halom pillepalackot
ettől függetlenül menjetek át a szlovákokhoz, érdemes fölteperni egész a Tátrába. ám ha csupán jó söröket akartok inni, elég átruccanni Párkányba (amit idén mi is megteszünk még)
do videnia!
