eső búcsúztatott Belgrádtól elfelé, de ez sem szegte kedvét a helyi nacionalistáknak, hogy szerb trikolóros-zászlós-címeres portékáikat árusítsák az autópálya mellett. jobb kéz felé láttunk egy táblát, amelyik Indija felé mutatta az utat, de mi kitartottunk eredeti elképzelésünk mellett, és késő délután meg is érkeztünk Szabadkára (Суботица)
még fáradtan sütögetett a vasárnapi nap, és az egész városnak volt valami bágyadt, fásult, beletörődő hangulata, ami szinte az egyébként pompás klasszicista és szecessziós házfalakból áradt felénk, legalábbis felém. mindazonáltal sok jel utalt a város hajdanvolt szellemi pezsgésére, a kopottas kávéházi teraszok, a Magyar Szó szerkesztőségének épülete, a tekintélyes városháza a magyar múltat idézte, a lepusztult kirakatok a titói szocializmus évtizedeit
a majd’ százezer lakosból alig néhányat láttunk a sétálóutcán és a zölden táguló tereken, az eszpresszó, ahová bevettük magunkat, magyar szótól volt hangos, anyanyelvünkön rendeltük az utolsó italainkat. azt éreztem, azt láttam a körülöttünk ülő emberek tekintetében, amit sok évvel azelőtt Erdélyben: a beletörődő szomorúságot. lehet, csak az országnak, a kirándulásnak intett búcsú tett melankolikussá.
meg talán az a halálesettel végződő egykori történet, amit Zs. mesélt a katolikus székesegyháznál járva. ebben a templomban esküdtek örök hűséget barátai sok-sok éve, majd nem sokkal később a fiú betegségben elhunyt. talán a gyásztól repedt meg hosszában a templom a homlokzatán, talán mástól; én inkább az előbbire tippelek
utolsó dinárjainkat LAV sörre költöttük egy kisboltban, majd végleg búcsút intettünk Szabadkának és Szerbiának. egyszer mindenképpen érdemes ellátogatni oda. mi legközelebb a nemrég elszakadt, másképp érdekes Montenegrót vesszük célba. a harcias és magányos szerbeket és a vajdasági magyarokat viszont a szívembe zártam (egy múlt heti BL-selejtezőn például a Partizán Belgrádnak drukkoltam az belga Anderlecht ellenében, győztek is)
