eszik, hogyha van rá miből..." ez a nagyszerű idézet a szentendrei HÉV-en hazafelé mögöttünk ülő bikanyakú, nemezsüveges, szakállában nemzetiszín pántlikát viselő harmincas atyafi mobiltelefonjának a csöngőhangjaként mászott a füleinkbe szombat késő délután, nyilván valami mélymagyar rockbanda egyik számának refrénjeként, bennünket mindenesetre mosolyra fakasztott, lám: nemzetieskedő faszfejekből van utánpótlás. az már csak kis színes adalék, hogy a kocsi szemközti falán az alábbi firkantott megállapítás állt: Orbán hazaáruló!
na, jó, mindezeknek halvány köze sem volt a délutáni háromórás skanzenlátogatáshoz, mert ott ismét remekül éreztük magunkat, akárcsak hét éve. ezúttal a Felső-Tiszavidéken indítottunk, kispaládi, botpaládi, uszkai, milotai lakóházak, református templom és harangláb és társaik, különösen az utóbbi, az 1580-ban épült és csaknem egészben átszállított mándi templom nyűgözött le bennünket, de nagy élmény volt a beindított vízimalom is a molnárnak öltözött és szakmai előadásba bocsátkozó szakival, és tetszett a szappanos vízben ruhát sulykoló asszony is.
megnéztünk még néhány tájegységet, nem részletezem. menjetek el, nézzétek meg ti is, megéri, valami elmondhatatlanul jó hangulata van az egész skanzennek, ráadásul úton útfélen belekóstolhattok az adott vidék gasztronómiai csodáiba, mi például gyönyörű és zamatos szabolcsi almákat harapdáltunk. el ne felejtsem: simogattam juhokat, kecskéket, disznót, lovat, szamarat, kiscicákat és pulikutyát, pulykát csak azért nem, mert féltem tőle...
végül a Borünnep nevű rendezvényen újra meghallgattuk a remek Szalóki Ágit és zenekarát (+ egy táncospár is ropta), és megállapítottuk: roppant 
erős hangja van Áginak, és jó, hogy nem kísérletezik tovább Borlai Gergővel (az sem volt azért rossz), és ismét visszatért a népzenéhez
