miként mindennek, úgy nászutunknak is vége szakadt egyszer (nem mellesleg a mai napig nem tudunk igazán visszazökkenni az itthoni kerékvágásba, munkába, politikai-közéleti faszságokba, ilyenekbe). úgy döntöttünk, hogy utolsó teljes napunkon látogatást teszünk az ország belsejébe, a 
nagy hegyen túli Zeta-völgybe, a tengertől mintegy 60 kilométerre lévő egykori fővárosba, Cetinje-be, amelyet 1946-ban váltott Titograd, amiből később Podgorica lett.
az első élményt maga a buszos utazás jelentette a szerpentinen, talán a kép is visszaad valamit abból, hogy olyan érzésünk volt odafent (egyébként a felhők felett), mintha repülővel emelkednénk. bevallom, kicsit féltem, hogy lezuhanunk. alant Budva
ez pedig már a pálmátlan Cetinje, méghozzá mindjárt egy korábbi kommunista emlékmű, ami jól megfér a legkülönfélébb templomokkal és kolostorokkal
például a Szent Péterről elnevezettel, amelynek a szoknya, az ujjatlan blúz és a rövidnadrág miatt csak az ikonosztázát tekinthettük meg, É-nek így is kendőt kellett borítania a vállára
természetesen fényképezni sem lehetett, ám É. takarásában azért készítettem egy képet erről a gyertyatartóról
érdekes, hogy az egyik vendéglőben a kért pálinkát egy másik, jéggel teli pohárban hozták ki. vagyis itt még nem találták ki a felespoharak hűtését
akárcsak Albániában, itt is tűzfalakra applikált világítós karácsonyi dekorációkat láttunk, ami változatlanul meglepett anakronisztikus voltával
itt pedig a Lovcen-emlékmű, amellyel a helyiek leróják kegyeletüket azok előtt a hazafiak előtt, akik az Újvilágból az első világháború kitörésének emlékére hazahajóztak hazát védeni, ám hajójuk Montenegró partjainál elsüllyedt, és valamennyien odavesztek
ebédre már újra Budvában voltunk, ahol a Komova nevű helyen 4 euróért ettünk menüt, valami levest, pörköltféleséget tésztával és salátával. itt például mindenki oroszul beszélt
és persze kedvenc budvai helyünktől, a Maximtól is elbúcsúztunk, ahol nagyon kedves volt a kiszolgálás, és ott ittuk utunk legjobb pálinkáját, a Kruskát.
négy este tettük ott tiszteletünket, és mondhatni, már a második alkalommal törzsvendégek lettünk
utolsó este még egy sétát tettünk a várban. itt É. ül a várfalon, érdemes megnézni a bokadekorációját, amihez pusztán egy szandál és sok napsütés kellett
és hogy tréfás legyek, a falra másztam attól, hogy véget ér az utazásunk (bocsánat)
ez egy elég rossz fotó, de meg akartam örökíteni azt a Mega Marketet, ahol Budvában legtöbbször vásároltunk, uccsó este pedig minden nyelvtudás nélkül kicseréltettem egy selejtes helyi bonbonettit. nem az édesség, a doboza volt hibás, tudniillik nyitáskor letört a nyele. na, mindegy, úgysem érthető
Budvai háttérrel is készítettünk egy nászutas képet magunkról, talán az értetlenkedők teraszáról. a hely neve egyébként Erato volt
az Eratóban is ittunk egy búcsúitalt, mindketten sört, én pedig egy pohár Pelinkovac nevű italt, ami meglepő mód nem pálinka, hanem likőrféle volt
és azért csináltunk egy fotót harmadik kabalaállatunkról, a Tehénről is, amint egy pálma tövében bohóckodik. na, ekkor már szomorúak voltunk, hisz már az Adriától is elköszöntünk, a halak is odaúsztak hozzánk, én pedig kis híján kifogtam egy kagylólakó rákocskát, de mikor előbújt, úgy megijedtem tőle, hogy visszaejtettem a vízbe
ezt a borzasztó képet már szerb területen, valahol a Vajdaságban készítettem a vonatablakból, csak hogy ne feledjük, hol járunk
a végére mégsem a kedves horogkeresztes képet hagyom, hanem kettőnket. szerencsére volt másfél óra csatlakozási idő Szabadkán, így besétáltunk az állomásról a főtérre, ahol már tavaly is jártunk, csak akkor még nem házasként. arcunkon a tízenvalahány órás vonatút minden fáradsága, a kialvatlanság
életünk egyik legszebb élménye volt
