mindig ambivalens volt a viszonyom. ma is az. mondhatni, azt szeretem bennük, amit gyűlölök is egyben: a totális önfejűségüket, a megzabolázhatatlanságukat, a mérhetetlen önzésüket. egyszóval a macskaságukat. egy macskától bármikor fölfordulhatna az ember. a macska nem a gazdáját szereti, csupán az életterét, ha.
a macska alattomos agresszor, általában igyekszik a gyengébbet megtámadni. a még kicsi lányomat például rendre levadászta a Hógolyó, egykori fekete macskánk. egyébként bírtuk, olykor darazsakat vett a szájába, kívülről hallottuk a rovar zümmögését, olykor egy gombostűt gyűrt le nagy nehézségek árán a torkán. ja, és leesett a negyedikről, merthogy a párkányon szeretett ücsörögni, és egyszer elszámította magát fészkelődés közben. soha semmi baja nem lett. egy alkalommal nyári estén lakásunkba tévedő denevért is sakkban tartott, amiért roppant hálás voltam neki. később, válásunk után a macska nálam maradt, erősen megromlott a kapcsolatunk, amit azzal is kifejezésre juttatott, hogy mire hazaértem a tanításból, az összes kést kivette a mosogatóból, és a lakás különböző pontjain elhelyezte azokat. csak a késeket. ezzel fogadott. végül tarthatatlanná vált együtt élésünk, ismerősök vitték vidékre.
maximum akkor lehet macskánk, ha egyszer kertes házba költözünk. akkor viszont mindenképp, mert azért némi távolságtartással aranyosak ezek a büdös dögök. mint ez is a képen, amit a neten találtam. csak ezért macskáztam ily hosszan, meg mert jólesett így, az ügyelet vége felé macskákkal agyoncsapni az időt. jó éjt!
(ez persze egy lopott kép, de itt a szerk.-ben nem tudok saját képeket kicsinyíteni, kénytelen vagyok arra hagyatkozni, amit találok. pedig ma délelőtt az Állatkertben tök jó fotókat készítettem, például a zsiráfokról. azokat majd)
