ablakpárkány

volt a múlt hétvégén az a két város, ahová ellátogattunk az ásotthalmi kvázi biciklitúránkról. a Vajdaság fővárosán már kétszer átutaztunk Évivel, először 2010-ben, Belgrádból hazafelé mászkáltunk barátainkkal vagy két órát, majd 2011-ben, a montenegrói nászutunkról hazafelé kukkantottunk be fél órára, míg a vasúti csatlakozásra vártunk. ezúttal sógornőmmel és sógor unokatesómmal autóztunk át néhány órára elképesztően trágya utakon, hogymegnézzük például a frissen felújított zsinagógát (néhány nappal érkezésünk előtt adták át). ennek apropójából olvastam, hogy a második világháború előtt közel 4000 zsidó élt Szabadkán, míg számuk ma csupán 300-ra tehető. különben Aczél Endre kollégámtól úgy értesültem, hogy Budapest után sokáig Szabadka volt a legnépesebb magyarlakta város a 20. század elején. tény, hogy a legtöbb helyen ma is kapásból magyarul beszélnek, kivéveazon a helyen, ahol megebédeltük a fenti csevapos-zöldséges cuccot, de ott is kedves volt a kiszolgálás, csak épp szerbül. és isteni volt a kaja is, ami a helyi sörökről (LAV, Jelen) sajnos nem mondható el. viszont az aperitifnek elfogyasztott Losa (vagy Loza) finom volt. ez, ugye, egy helyi pálinkaitt pedig már Szegeden döglődtünk a napon a szökőkút mellett másnap, mögöttünk az Ünnepi Könyvhét standjai. Szeged hangulatos kis város, jó volt a Tisza-parton, érdekesek a szobrok (pl. a kérészeké), barátságosak a kocsmák, teraszok. egyébként a háromnaposra tervezett biciklitúrán mintegy 200 métert tekertünk, amikor visszavittük a kölcsönbringákatés persze Zsófi ezúttal is remekül érezte magát, igazi világbajnok kiscsaj, aki már önállóan jön-megy, és mindenkivel barátságos. a képen a szegedi parkolóban várja az indulást, a drága