indultunk vasárnap délután Katával és Bálinttal a csillaghegyi Róka-hegyre, ami valójában egy kilenc hektáron elterülő régi kőbánya, természetvédelmi terület. piros háromszöggel jelzett földút vezet fel egészen a bányaegyüttes tetejére, helyenként falépcsős betoldásokkal, vassodronyból kifeszített korláttal. viszonylag kényelmesen, gyerekkel a háton is bejárható. a legfelső szintre azért már nem mentünk fel, elsősorban azért, mert lefelé lett volna csúszásveszélyes. egy réztábla tanúsága szerint egy harmincvalahány éves fiatalember tudna mesélni a bánya mélységéről, de már nem
íme, a kilátás, háttérben Óbuda/Csillaghegy régi házai és paneljei, távolabb a Megyeri híd a Dunával, még sokkal távolabbra szlovák határ, a kárpátok és a lengyel határ Zakopane felé. még távolabb belegondolni sem merek
menekülteket ugyan közel s távol sem láttunk, illetve én megpillantottam egyet közvetlenül mellettem, egy afgán szépséget a hátára kötött gyermekkel. ők a tálibok elől szöktek át hét határon keresztül Magyarországra, hogy az iszlám terjesztésével kíméletlenül aláássák a kereszténységet mindjárt Mária országában. igen veszélyesek
a szintkülönbség mellett különféle logikai nehézségekkel kellett megküzdenünk a célba éréshez, például órákon keresztül bolyongtunk ebben a bonyolult labirintusban az afgánokkal együtt, de
célba érnie mindössze egyikünknek sikerült: nekem. addigra a többiek szőrén-szálán (vagy szőrükön-szálukon) eltűntek persze nem ez az utcakő volt a Róka-hegy csúcsa, ennél még magasabbra kellett hágni a veszélykereső turistáknak
és mi csak hágtunk vadul, míg fel nem értünk valahová, ahonnét csak visszafelé vitt az út, egyenesen Nagyi Palacsintázójába, ahol én például ettem egy jókora csokis-vaníliás-diós rakott palacsintát tejszínhabbal, ráküldtem egy pohár limonádét, jól meg is fájdult a gyomrom estére, de mindenképp megérte: menjetek rókázni ti is tavasszal
és aki csúcsra jut, még egy óriási stilizált pinát is láthat odafönn, mi több, bele is sétálhat, ha úgy tartja kedve
