olvasható a keszthelyi Balatoni Múzeumban kirakott egyik tálkán, amely a szocialista éra pragmatikus és sematizáló oldalát igyekszik bemutatni a helytörténeti kiállításon. egyébként az állandó Balaton-történeti rész volt az egyik leghitelesebb és érdekesebb a múzeum valamennyi produkciója közül.
az időszaki pestistörténeti bemutató meglehetősen laposra sikeredett, még úgy is, hogy az anyag jó részét a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumból kérték kölcsön. éppen az volt a legértékesebb, az azt kiegészítő bábok például inkább mókásaknak látszottak, mint ijesztőknek, nem beszélve a bemutatót kísérő filmecskéről, amelyet egy kreatívabb fölső tagozatos általános iskolai csoport is jobban megalkotott volna. láttuk még a fiatalon elhunyt keszthelyi olimpiai bajnok úszó és katonaorvos, a 100 éve született Csik Ferenc életét bemutató tárlatot, és egy magángyűjteményből származó balatoni képeslap kiállítást.
mindent egybevetve a látottak alapján nemigen értem, hogy lehetett néhány éve az Év Múzeuma a keszthelyi Balatoni. minimális interaktivitás, semmi meghökkentő effektus. tárgyak és képek egymás mellett, mint a legtöbb múzeumban. csaknem valamennyiben. azért jó, hogy körbejártuk, már csak azért is, mert így azzal a megnyugtató érzéssel kezdhettem az esti dorbézolást, hogy délelőtt már áldoztam a kultúra oltárán...
az utolsó fotón látható sült keszeg már nem kiállítási tárgy. mi ettük a gyenesdiási halas soron. ahhoz képest, hogy nem vagyunk nagy halevők, baromira ízlett, és nagyban erősítette azt az elhatározásunkat, hogy a jövőben gyakrabban együnk halat, mert az változatos és egészséges, állítólag
