ablakpárkány

ül ezen a nyomorult országon, akárki meglássa. történt, hogy jó magyar szokásom szerint szerdán a hazai fürdőkultúrának áldozva uszodában múlattam a drága időmet, és mint mindig, ezúttal is a szaunában indítottam. általában kedvemre van, mikor a kabinban beszélgetnek az emberek, ismerős ismerőssel, ismeretlenek egymással, ritkán, ha van érkezésem vagy megszólíttatok, magam is bekapcsolódom a diskurzusba. beléptemkor már egy koros, de öregnek még nem nevezhető kövér férfi vitte a szót. míg bent tartózkodtam, egymás után három férfit fogyasztott el lehengerlő beszédével, mindenkit, aki egy apró érdeklődést is tanúsított a mondandója iránt. amikor az épp kiszemelt már nem bírta tovább és kiment, jött a következő. én azért nem kerültem a látókörébe, mert háttal ültem neki. a pasas a szerencsétlenségét ecsetelte gyakorlatilag levegővétel nélkül, miszerint néhány éve örökölt apjától egy 2 ezer négyzetméteres, közművesített zártkertet Budapesttől 30 kilométerre, és hiába agrármérnök, egyszerűen nincs kellő tudása borsót, répát és krumplit termeszteni. és sorolta hosszan, milyen nehézségekbe ütközik, hogy kihozzon valamit a földből, ha már az ölébe hullott. bent tartózkodásom vége felé már-már arra gondolhatott a férfi hallgatósága, valóságos istencsapásként élte meg ez az ember az örökség révén kapott földterületet. története szépen példázta számomra, hogy egyesek - honfitársaink kiváltképp - egyszerűen képtelenek élni a rájuk mosolygó szerencsének, és megoldhatatlan akadályokat észlelnek akkor is, amikor talán örülniük kéne. ha már képtelen néhány haszonnövényt termeszteni, mondjuk miért nem füvesíti be a területet, ahová hétvégénként kiruccanhat a szeretteivel sátrazni, tollasozni vagy csak heverészni? különben el is adhatná, ha csak gondot okoz neki. inkább szenved vele, amit élvezettel oszt meg másokkal is. én például egészen leizzadtam tőle