mint a címből is kitűnik, majd egy teljes napra megszakítottuk montenegrói utunkat, hogy átruccanjunk a közeli albán városba, Shkodrába. már a szocialista időkben is szerettem volna eljutni ebbe az egzotikus országba, ám az átkosban még a piros útlevéllel sem lehetett oda beutazni, annyira elzárt volt Enver Hodzsa diktatúrája még a szocialista tömb országai elől is. most pedig alig tízperces várakozás után átléptük a határt, és mondhatom, minden tekintetben megérte
például, hogy rögtön érkezés után lássuk ezt a magányos rendőrt a város főterén, ahol semmilyen közlekedési jelzés, lámpa, fölfestés nem volt, csak ő. az emberek meg össze-vissza közlekedtek, csoda, hogy a helyiek fele nem halt még meg közúti balesetben
hogy túléltük, mindjárt hálát is adtunk a jóistennek ebben a katolikus templomban, merthogy a zömmel muszlimok lakta Albánia legnagyobb katolikus népessége éppen Shkodrában él. ámen
itt pedig, a templom szomszédságában lévő egyik házfalon egy kedves karácsonyi installáció Máriával és a kis Jézussal, angyallal és talán a három királyok egyikével. sajnos esti, neonfényes pompában nem láthattuk a remekművet
a lelki magasságok után viszont hamarosan a pokol mélységesen mély kútjába jutottunk, pedig csak sétáltunk a folytonossági hiányos járdán
ló úton
miután végiggyalogoltunk a város irdatlanul hosszú sugárútján, mintegy háromnegyed óra múlva elénk tárult Rozafa vára.
Rozafa az albán Kőműves Kelemenné, jól befalazták őt is, csak hagytak neki lyukat az egyik szemének, mellének és lábának. ki tudja, miért?
Rozafa a várfalon, még befalazása előtt
na, oda följutni sem volt könnyű a 40 fokban
viszont Mackót már csaknem beépítették
a látvány feltétlenül megérte a fáradságot. elismerés az albán utászoknak
azért Albániában sem feledtük, hogy nászutasok vagyunk. volt valami romantikus ezen a gazzal fölvert magaslaton. sajnos a Shkodrai-tó nem érvényesült a fényképeken. a lentebbi fotók pedig az ország közelekési infrastruktúráját mutatják be. a tömérdek biciklinek örültünk, akárha újra Amszterdamban lettünk volna. azért nem
ez meg egy halárus a halpiacon. külön tetszett, hogy simán a betonról árusították a halakat, a népek pedig vették, mint a cukrot. mi nem vagyunk halrajongók, egész utunk során egyetlen montenegrói halkonzervet vásároltunk, de még nem bontottuk fel
az albánok nem csak a halakat, hanem a madarakat is roppantul szeretik
továbbá a hüllőkért is odavannak, bár ezt a kis gyíkocskát azért nem eszik meg és nem zárják kalitkába, én is csak hirtelen tudtam lekapni. az alábbi dzsámi - Albánia legnagyobbja - viszont nem szaladt el
és ha valaki még nem tudta volna: Albánia a távközlés paradicsoma, mint a képen is látható
és a távfűtés is fejlett
mellesleg általában szépek az albán nők, bár a képeken ez nem biztos, hogy átjön. nemigen mertem direktbe fotózni az albán lányokat, ahogy olvastam, sokan nem szeretik ezt
ez a nő például meglehetősen rosszallón figyeli, amint épp megörökítem
korsómban a helyi kedvenc, a Birra Tirana. tökjó
az mindenesetre megdöbbentett, hogy a balkáni kánikulában lépten-nyomon a karácsonyba botlottunk. talán ily módon igyekszik kompenzálni valamit az albánság az elvesztegetett kommunista évtizedekből (de lehet, ez a mondat teljes hülyeség)
Shkodrába is fogyasztottunk ezt-azt, itt épp egy kávézó teraszán ücsörögve, a szieszta idején, a busz indulására várakozva. plusz lányok
utolsónak ezt a helyi csendéletet örökítettem meg: szemétdomb kutyával. összességében ennyire nem volt hulladékos a város, és mindenképpen megérte az a nyolc óra, amelyet benne töltöttünk. egyszer talán alanyi jogon kerül úti naptárunkba Albánia
Folyt. köv.
