szabad napom volt a mai, ugyanis hétfőtől ismét jómunkásember leszek megint, hozzá kell szoknom a reggeli f8-as keléshez és az 5 órás fájronthoz, valamint az ügyeletekhez és a munkaidő utáni esti és hétvégi rádiós felkészülésekhez. nem lesz könnyű menet, de talán jobb lesz, mint az elmúlt hónapok sok-sok üresjáratában dagonyázni, semmit tenni, heréskedni. várom már az új feladatokat, új arcokat, remélem, jó közösségbe kerülök.
persze a mai sem volt igazán szabad nap, egyrészt alaposan bevásároltam a nagycsarnokban egész hétvégére, majd megszakadtam, mire hazacipeltem a cuccot, másrészt kinagytakarítottam (na, milyen szó ez?) az egész lakást, mire É. megérkezett, továbbá könyvtárban és postán is jártam, bérletet vettem, tehát tevékeny nap áll mögöttem, és még arra is futotta az időből, hogy néhány levelet váltsak régi-új New York-i barátnémmal, TG-vel. -val
tegnap este ellátogattunk a Mai Manó Házba Vancsó Zoltán fotókiállításának megnyitójára. 
alapjáraton nem igazán szeretem az ilyen értelmiségi nyüzsgést, sok fontoskodó arc, kékharisnya, sznob köcsög és pogácsavadász megélhetési újságíró. utóbbiak pechjére pogácsát és pohár bort ezúttal nem kínáltak, legalábbis a kiállítási térben nem, így be kellett érniük a szellemi táplálékkal, amivel a képek szolgáltak. a saccra félszáz fekete-fehér fotográfia az elmúlt évek termése, az alkotó itthon, Olasz- és Spanyolországban, Tunéziában, Mauritiuson és Angliában készült, szociális érzékenységet sem nélkülöző kordokumentumai, a címek alatt a mester hosszabb-rövidebb, ám mindenképpen filozofikusnak szánt, helyenként lila ködökbe burkolózó szösszenetei, melyek közül számomra egyetlen tetszett igazán, íme:
"Minden kéznek hatalmában áll elpusztítani minket, és mi hálával adózunk minden szembejövőnek, aki meg nem öl."
a Barcelonában készült képen egy végtelen gabonamező távolában apró emberek sziluettjei paroláznak, jó kép. 
a képek többsége jó, de ezeknek a fotóknak immár nem sok köze van a valósághoz, hisz szemmel láthatóan manipulált valamennyi, de ez nem is baj, ezek nem riportképek, inkább műalkotások, már nem (csupán) az ott és akkor lenyomatai (jó pillanatot kapott el a fotós), hanem tudatos műhelymunka eredményei. ha játékból lenne tíz életem, az egyikben bizonyára világutazó fotóriporter lennék
(most láttam a neten, hogy számos portrét is készített Vancsó, például Szalóki Ágiról, Palya Beáról, Harcsa Veronikáról vagy Szőke Andrásról. én most mégis egy sokkal megkapóbb
képpel zárom a bejegyzést. legyen ő mindannyiunk Józsi bácsija, aki arcán hordozza jóformán az egész múlt századot, és még az ezredfordulóba is jócskán beleharapott. nem lehetett valami vidám élete, most is gyanakodva, rosszallóan tekint fölfelé, a szája viszont lefelé görbül, ami azért sokat elárul élete folyásáról. persze lehet, hogy csupán élete közelgő vége barázdált mély és nem jóféle ráncokat arcára. ha jobban szemügyre veszem ezt az aprócska képet, még abban sem vagyok biztos, nem Mari nénit ábrázolja-e)
még annyi: a kiállítás megnyitására felkért Darvasi László betegségre hivatkozva lemondta a szereplést, ellenben Tóth Evelin énekelt, Szőke Szabolcs kísérte (valami ismeretlen hangszeren). nekem nem jött be, a zsibongásból ítélve többen is így voltak evvel
