magunkat, az Omszki-tó jegére. az 1782-ben II. (Nagy) Katalin cárnő által városi rangra emelt szibériai településről elnevett tavat a szentendrei HÉV-vel közelítettük meg, és meglepődve tapasztaltam, hogy enyhült valamicskét a hetek óta tartó hideg, és jóleső melegséggel bámulom az ablak előtt elsuhanó havasan ismeretlen tájat. voltaképpen semmi nem történt: É-vel körbesétáltuk a befagyott tavat, bámultuk a korcsolyázó, hokizó srácokat és lányokat, csúszkáltunk, hanyatt fekve angyalkákat formáltunk a jégen, termoszból ittuk a forró teát, nem néztük meg a bezárt szentistvántelepi katolikus templomot és nem használtuk a HÉV-megállóban nem működő nyilvános vécét sem (én ellenben meglocsoltam egy kiszolgáltatott bukszust), szóval remek kis kirándulás volt, amelyre elvittük a Mackót is, aki a tóparton összebarátkozott egy hasonszőrűvel, de őt nem hoztuk haza magunkkal
