ablakpárkány

témájú könyveket olvastam az elmúlt hetekben, jelesül az izraeli Amir Gutfreund A mi holokausztunk című könyvét, illetve az angol Martin Amis Időnyíl című opuszát. korábban egyik szerzőt sem ismertem. nagy hatással volt rám mindkét írás, ajánlom mindenkinek az elolvasásukat. ha lehetséges, most az eddiginél is jobban utálom a nácikat és elvbarátaikataz elsőről itt olvashattok részletesebben. a magam részéről annyit teszek hozzá, hogy igazán mellbevágó olvasni az egyébként sajátos humorral fűszerezett családi történetet, ahol az író holokauszt-túlélő rokonai és ismerősei mesélnek vészkorszakbeli szenvedéseikről, és a szerző szembesít bennünket azzal, hogy a nagy személyes tragédiákat elszenvedettek életük végéig agyhalottként hurcolják magukkal a traumát. az egyik legerősebb állítás: annak már semmi súlya sincs a lelki sérültek körében, ha valaki csak a feleségét, a szüleit vagy egyetlen gyermekét veszítette el Buchenwaldban, Bełżecben, Treblinkán, Sobibórban, hisz van, akinek mind a hat kisgyermeke elpusztult ott..Amis regénye abból az ötletből indul ki, hogy visszapergetve az időt, minden megtörtént esemény egész más dimenzióba kerül, mint odafelé. nota bene: a nácik végül is hullahegyekből alkották meg élő emberek millióit, akik végül egészségesen dekoncentrálódtak szülőhazájukba, például vagy 800 ezer zsidó honfitársunk Magyarországra. hátborzongató. néhány ütős mondat a regényből: "A nők, a gyerekek és az öregek többségét gázzal és tűzzel kezeljük. A férfiaknak (...) más utat kell bejárniuk a gyógyulásig." vagy "...éppen magyar zsidókat állítottunk elő , méghozzá hihetetlen iramban, 10 000 főt naponta." a könyv a holokauszt-irodalom sokat vitatott alkotása, nem véletlenülzsidó embereknek amúgy van affinitása az öngúnyra, bár ezt inkább szarkazmusnak nevezném. egyszer rádiósként hívtam meg a műsoromba Raj Tamás egykori budapesti főrabbit, aki kérdezte, miről fogunk beszélgetni, mondtam, hogy a vészkorszakról, Auschwitzról, mire a rabbi lakonikusan megjegyezte: jaj, Auschwitz, régi szép idők...