volt 
a csodaszép novemberi napsütésben szombati úticélunk, már csak azért is, hogy lássuk utoljára a Pokorni polgármester vezetésével és a fideszes kormánytönnség támogatásával hamarosan szétkúrandó gyönyörű kirándulóhelyünket, mielőtt holmi velnesszfitnessz műhavas síparadicsomot építenek rá a magyar turista számára megfizethetetlen luxuséttermekkel és szállodákkal egyetemben
gyerekkorom egyik legkedvesebb szánkózóhelye volt a vidék. kezdetben szüleim húztak a ródlival, amelyen olykor el-elaludtam, kamaszként pedig nem egy ízben tört ketté alattunk a szánkó, amikor testes barátommal száguldozva rajta épp egy huppanóhoz értünk, de azért szerettem azt is
mint ahogy régen fittyet hánytam a hidegre is, amely ilyenkor mindig csontomig hatolt, de a téli sportok már csak ilyenek. a hideget azóta sem bírom, lábaim is kezeim végei rendre lefagyás közeli állapotba kerülnek, mihelyst fagypont közelébe süllyed a hőmérséklet, nincs az a lábbeli vagy kesztyű, amely ezt meg tudná akadályozni, és még a telente előszeretettel fogyasztott forraltbor sem enyhít a hidegen.
szerettük - már Évivel együtt is - a fogaskerekű végállomásán álló, és monopolhelyzetéből fakadóan iszonyú drága Kőbüfé nevű éttermet is, ahol a borsos ár dacára gyakran iszogattunk egy-egy pohár bort vagy sört, csésze feketét, és néha ettünk is mellé maximum egy-egy tál sűrű levest, 
közepesen friss kenyérrel növelve a tápértéket. egyik nyáron például az égszakadás ejtett a Kőbüfé fogságába, de nem bántuk. mint ahogy szinte mindig szoktunk venni a lesiklóhelyek fölött álló Rétesfaló sütijeiből is, ám ezt most éhség híján kihagytuk
később ettünk helyette otthonról hozott bundáskenyeret, ittunk mellé szintén házi (napközis) citromos teát, mindezt az eljegyzési cseresznyefánk mellé állított faasztalnál. igen, itt cseréltünk gyűrűt Évivel 2005 augusztusában, egy üveg fehérborral pecsételve meg elhatározásunkat
jártunk erre gyalogosan és kerékpárral, szánkóval, libegőztünk a szomszédos János-hegyről, miután jól megvizslattuk a tájat az Erzsébet-kilátóból, bebarangoltuk a környék erdőit keresztül-kasul. ezúttal Makkosmária irányába indultunk, majd Budaörs felé folytattuk utunkat - egy helyt röfögést is hallottunk -, megnéztük a különféle, érzésem szerint inkább mérgező, mint ehető gombákat, 
aztán váratlanul Csillebérc felé vettük az irányt (az útjelző táblákon jól kivehető a horogkereszt és a Dávid-csillag, hogy azért a természet lágy ölén se feledjük, hol élünk.)
a 21-es busszal elmentünk a Németvölgyi útig, hogy ott, a nácisztikus Turul-szobornál átszálljunk az 59-es villamosra, ami aztán fölröpített minket a Farkasréti temetőbe, ahol mécsest gyújtottunk és virágot tettünk apai nagyapám sírjára, majd egy 
ismeretlen valaki elhanyagolt sírhelyére is, mivel immár másodszor nem leltük meg Cseh Tamás nyughelyét, holott három éve voltunk a temetésén, és egyszer már ráakadtunk a sírra
még emberi időben, vagyis világosban szépen hazaértünk, aztán egyszer csak megérkeztek lányomék, akikkel késő estig römiztünk. semmi különös nem történt, mégis szép nap, jó este volt!
menjetek föl mielőbb a Normafához, ha megszokott alakjában szeretnétek még látni, aztán ebből sem lesz egyéb, mint pártunk és kormányunk szinte valamennyi megalomán lázálmából: abnormitás. Abnormafa.
