nem tudok (merek, akarok?) ordítani, pedig kéne. a halál igazságtalanságáról próbáltam értekezni néhány órája, ám a vitatársam rövid úton közölte velem, h semmit nem tudok e tárgyban. fasz tudja, épp meghalt apám, gondoltam, van affinitásom. nem volt. neki anyja, apja, húga ment el gyorsan. hogy jövök én ehhez?
hát úgy, hogy apám valamiféle összekötő kapocs volt egy régi idő és a mai közt. baromira nem értettem egyet vele egy sor dologban, de imponált a magabiztosságot sugárzó tudása. tekintély volt, na. a tévéből hallom a Barcelona említését. apám kivitt a Népstadionba a Vasas-Barcelona meccsre. 3-0-ra kikaptunk. sose felejtem azt az élményt. nem a vereséget (azt sem), hanem a légkört. telt ház. apám vitt oda
apám már nem visz sehova. rettentő szar arra gondolni, h a teste még ott hever a kórház proszektúráján. kifizettem (az ő pénzéből), hűtsék csak rendesen. az se könnyebb, ha arra gondolok, h napokon belül elégetik. magam elé képzelve utolsó alakját, jobb, ha nem lesz. mármint a teste. lefogyott, szegény, árnyéka volt.
próbálom hinni, h jó helyen van, h nem szenved. ha van ilyen hely, odamennék én is
