voltam majd' egy év kihagyás után, mert egyrészt mostanáig nem voltam beteg (annyira), másrészt utálok odajárni. na, nem mintha az utcánkban, tőlünk mintegy két perc sétára lévő rendelő rondasága taszítana elsősorban, bár meg kell hagyni, a néhány éve felhúzott kábé négyszintes barna kockaépület az egyik legrondább az egyébként lepusztult, de háborús lőtt sebei dacára is emberibb külsejű százéves belső-józsefvárosi házak között
azért nem szeretek odajárni, mert utálom a szűk várófolyosón minden alkalommal uralkodó légkört, ami nagyjából a következő: tucatnyi várakozó, többnyire középkorú asszony, néhány idősebb nő és férfi, egy-két fiatal, általában szegényes, egyszerű öltözékben, és mindig akad legalább egy, aki agresszív, obszcén módon ordibál a többiekkel, a nővérrel, az orvossal, kurvaanyázik doszt, és jóformán lehetetlen megfékezni
most is volt egy ilyen cigányasszony, aki az orvosra volt bepöccenve ("a rák egye ki a belit!"), mert az elküldte egy szakvizsgálatra, ahelyett, hogy kapásból felírta volna neki a kért és papírcetlin felsorolt gyógyszereket. de kapott mindenki, aki csitítani próbálta, simán lekurvázott egy idősebb nénit, aki csöndre intette.
különlegessége volt még a nőnek, hogy borzasztó büdös volt, amit maga is észrevehetett, mert egy idő után elkezdett szabadkozni a szaga miatt, majd elővett egy nálánál még tűrhetetlenebb szagú sprét, és tetőtől talpig ruhástul befújta magát, szinte a tartály tartalmának felét magára nyomva.
na, ekkor fogtak össze a népek, immár a férfiak is bekapcsolódva, és azonnali távozásra szólították föl a némbert, aki kissé megszeppent, mert sűrűn kérve a többiek elnézését kezdett cihelődni, miközben azzal magyarázta idegességét, hogy "engem megsokkoltak, a lányom gádzsója sokkolt meg viperával, azért vagyok ilyen" ("büdös?" tettem föl magamban a kérdést); lényeg, hogy hamarosan kilépett a közös térből, és az időközben kitárt ablakon jótékonyan áradt be a hűvös őszi levegő, lecserélve a penetráns szagokat.
a másfél órás várakozás alatt azért tudtam olvasni is egy kicsit, a gyors vizsgálat után pedig megtudtam, hogy csak a szokásos nyavalyával (hörghurut, vírusos torokgyulladás) küszködöm, és hipp-hopp, már ott sem voltam
(a svájci Urs Widmer Anyám szeretője című regényébe kezdtem bele, egyharmadig tetszik, erről majd ha végeztem, ám mindenki figyelmébe ajánlom az előző éjjel kiolvasott angol Angela Carter kötetét, A kínkamra címűt, amely régi gyerekmeséket öltöztet új köntösbe, szórakoztató és hátborzongató módon)
íme, a Magdolna utcai rendelő makettje. higgyétek el, nem így néz ki igazából, nincs rajta ennyi üvegfelület, és nem élénkvörös, hanem komor barna színű)
